Csokonai-történetek 7. – Ünnepi találkozás Béres Ilonával és Haumann Péterrel

2016. április 23. (szombat) 19 óra, Nagyszínpad

„A beszéd joga a hangok joga is egyúttal, hiszen a beszélt nyelv majd általuk lesz azzá, ami. A hangnak már akkor joga van, amikor a szó csak születő félben van. Mikor még el sem hangzott. Amikor még csak gondolati formában van jelen a készülődő szó. Mindenki a saját hangján gondolkodik, a gondolat pedig teremtő erő. Az kell, hogy legyen. Joga és kötelessége ennek az erőnek megjelenni, ha már abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy beszélni tudunk. A hangunk mindenkié. A hangunk mindenkire tartozik, de nem mindegy, hogyan fogja fel környezetünk a közölnivalónkat. Az embernek – színésznek – kötelessége a lehető legtökéletesebben érvényre juttatni (ha éppen kívánja) mindazt, ami még csak szándék, és még csak készülődik egy gondolat formájában. Az ember, a színész legyen felelős azért, amit képvisel, ami majd elhangzik.”
(Részlet Haumann Péter „A beszéd joga” című akadémiai székfoglaló dolgozatából)

Haumann Péter a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes művész és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A Színművészeti Főiskolát 1963-ban végezte el, és közvetlenül utána Debrecenbe szerződött. Itt elsősorban karakterszínészként jeleskedett, és hamar feltűnt sajátos, kissé groteszk emberábrázoló képessége. Nagy kiugrása a Harmadik Isten alakítása volt a Jó embert keresünk-ben. Lengyel György rendező róla és Sinkó Lászlóról a következőket írta: „Színes, nagyon az életből táplálkozó, igen erős személyiségek, íze van annak, amit csinálnak, nem kitaláció, mindent hitelesít játékukban a zsigeri élet, mindketten valóságos életet hoznak mindig a színpadra.” Debrecenből Pécsre került, majd a 25. Színház, a József Attila Színház következett, 1973-tól a Madách, 1988-tól a Nemzeti Színház tagja, majd az Arizonában, a Radnótiban, a Katonában játszik. Ötvennél több játékfilmben, hatvannál is több tévéjátékban szerepelt.

Béres Ilona a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 1964-ben szerzett diplomát a Színházművészeti Főiskolán Pártos Géza osztályában, majd közvetlenül utána egy évadra Debrecenbe szerződött. Itt több jelentős szerepet is eljátszott, legnagyobb sikerét talán a Jó embert keresünk kettős szerepében aratta. A fővárosba visszatérvén előbb a Madách Színházban, majd a Nemzetiben, később a Vígszínházban, majd újra a Nemzetiben, aztán a Magyar Színházban formált meg számtalan emlékezetes szerepet. Húsz játékfilmben, valamint több mint harminc tévéfilmben is játszott.

Mindkét vendégünk a magyar színház- és filmművészet legnagyobbjai közé tartozik, és mindkettejük hivatásos pályája Debrecenből indult. Elsősorban tehát debreceni éveiket és emlékeiket idézzük fel, de a kötetlen beszélgetés során óhatatlanul szó esik majd pályájuk többi állomásáról, a felejthetetlen partnerekről, akikkel együtt játszottak, a csodálatos rendezőkről, akik irányítása alatt dolgozhattak, jó és rossz tapasztalatokról, művészi tanulságokról, felelősségről, humorról, költészetről, kötöttségekről és szilaj szabadságról. A beszélgetést jó szokásunkhoz híven fényképekkel és filmbejátszásokkal színesítjük.

Hogyan lehetett majdnem megdögleni Debrecenben? Milyen volt az élet egy albérleti sírlámpás kanapén? Milyen volt egy fiatal debreceni színésznő magánya? Miért könnyebb lépcsőn megsértődni? Milyen csínytevésekre ad alkalmat egy elhunyt kolléga ravatala? Mennyire nehéz dolog hullának lenni? Mi módon volt elképzelhető a szocialista sztriptíz? Milyen volt egy bírósági tárgyalás Debrecenben az 1960-as években, közszemérem elleni vétség ügyében? S vajon hogy zakatolt az öreg villamos, amikor útjára indult?

A sorozat egyes részei Csokonai-szalon bérlettel vagy egy alkalomra váltott jeggyel látogathatók.

Egyelőre ennek az előadásnak nincs kitűzött időpontja.