Már javában folynak A víg özvegy című Lehár-operett próbái. Kisfilmünkben betekinthettünk az előadás előkészületeibe, ezúttal pedig arra kértük a résztvevőket, hogy meséljenek nekünk az operett műfajáról, a produkció különlegességeiről, a próbák hangulatáról és természetesen a saját szerepükről. Az előadás rendezőjét, Horváth Patríciát és a két főszereplőt, Zavaros Esztert és Bakos-Kiss Gábort kérdeztük élményeikről.
Horváth Patrícia rendező az operett műfajáról
Az operettek nagyon erősen kötődnek ahhoz a korhoz, amelyben íródtak. Én azt gondolom, hogy ha a századforduló Osztrák-Magyar Monarchiája és a két világháború közötti boldog békeidők világa nem létezett volna, akkor ez a műfaj sem született volna meg. Az operett ugyan konkrét korhoz köthető, mégis örökérvényű, mert a felnőtt emberből soha nem tűnik el a tündérmese iránti vágy. Az operett a fel nem nőtt gyerekek meséje. Nagyon fontos, hogy minden ember gyerekből válik felnőtté, a gyerekek pedig a mesék világán nőnek fel. Szerintem az teljesen elvetemült gondolat, hogy ha az ember felnőtt lett, többé nem vágyik a mesékre. És az operett az egyetlen olyan műfaj, amely ezt tudja szolgáltatni. Hús-vér emberekről, férfi-nő viszonyról és a világ egyetlen igazi mozgatórugójáról, a szerelemről szól – tündérmesei köntösbe ágyazva. És ebből egy olyan történet kerekedik, amely egyszerűen boldoggá tesz.
Biztos vagyok benne, hogy szükségünk van a purgatórikus jelentőségű pillanatokra és a szembesülésre önmagunkkal, a saját világunkkal, de néha rettenetesen nagy szükségünk van arra is, hogy leüljünk, és újra átéljük azt az állapotot, amikor gyerekként igazi rajongással, szívvel-lélekkel bele tudtunk merülni egy Hamupipőke-történetbe. Ezért gondolom, hogy ha meg akarjuk érteni az operett hatásmechanizmusát, akkor meg kell néznünk egy kislányt és egy kisfiút, az ő ideáljaikat, az ő vágyaikat, az ő kis csoda-tündérvilágukat. Szerelem, konfliktus, humor ‒ ez a mese és ez az operett is. És a ráadás: a zseniális zeneszerzők, akik képesek voltak visszagondolni a saját gyerekkori énjükre, és így olyan melódiákat alkottak, amelyek száz százalékosan és felvállaltan az ember lelkének rugóit mozgatják meg.
Az operett az a műfaj, amelyet nem uralt el az emberi agy. És csak akkor lehet egy operettet igazán jól színpadra álmodni, hogyha a szíveddel gondolkozol és az agyaddal érzel.
Horváth Patrícia, rendező
(lejegyezte: Márton Imola)
Glavári Hanna szerepében: Zavaros Eszter
Hannáról nekem elsősorban Kalocsai Zsuzsa vagy Sáfár Mónika megközelíthetetlen nagyasszonya jut eszembe. Horváth Patrícia elképzelésében Hanna egy iszonyúan nőies, kislányos, mégis olyan céltudatos és motivált nő, akiben ugyanúgy fellelhető a megközelíthetetlenség és az erő, mint az előbb említett nagyasszony típusú szemléletben. Hannában és bennem több közös vonás is van, ezért sokat tudok meríteni a saját életemből, az elmúlt kapcsolatokból. Az ellenkezőjére is akad példa: Hanna flegmasága és az, hogy tulajdonképpen semmi nem érdekli, egyáltalán nem jellemző rám, de nagyon jót tesz nekem, hogy a próbákon ezt gyakorolhatom.
Az operett-előadások esetében mindig megoldandó feladat számomra, hogy a prózai jeleneteket megpróbáljam egy szintbe hozni az énekléssel. Mindig igyekszem arra törekedni, hogy ne legyen kirívó különbség a két réteg között. Az operett többek között azért is csodálatos műfaj, mert az ember egyszerre gyakorolhatja az éneklést, a prózát és a táncot is. Egy ilyen szerep számomra mindig egy jutalomjáték, mert rengeteg mindent ki lehet próbálni. Olyan az operett, mint egy hatalmas játszótér. Az operában is nagy az ember szabadsága, de a próza hiánya miatt maga a színészi játék nem igazán hangsúlyos. És annak ellenére, hogy az operett egy üde, könnyed műfaj, meg lehet és meg is kell találni a mélységeit.
Egy operett-előadásnak mindig dinamikusnak és lendületesnek kell lennie, és így a nézőnek egyáltalán nem lesz olyan érzése, hogy ez a műfaj már poros, unalmas és elavult. Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy az előadás merítsen a mindennapi életből és tegye életszerűvé a szituációkat. Ma már nem a húsz-harminc évvel ezelőtti operett-játszásra jellemző manírok érdekesek, hanem az életszerűség. A nézőnek mindig azt kell éreznie, hogy minden abban az adott pillanatban születik meg: a sírás, a nevetés és a gondolatok is.
A víg özvegy kapcsán nagyon pozitív élmény volt még számomra a Patríciával való közös munka. Rengeteget segített nekem, nagyon jól elmagyarázta a viszonyokat, és végig vezetett engem a próbák alatt. Nagyon tetszik az, hogy nőként közelíti meg A víg özvegy történetét. Hanna és Daniló között egészen az előadás végéig nincs semmilyen fizikális közeledés, mert Patrícia inkább egy tekintetben, egy nagyon közeli beszélgetésben, egy mozdulatban fejezi ki a két figura közötti szerelmet. Épp ezért a néző számára igazi katartikus élmény lesz, amikor a végén Daniló és Hanna megcsókolja egymást.
Patrícia előadása nem tipikus Víg özvegy a Hanna-figura szempontjából sem. Más adaptációkban nem igazán láthatjuk azt, hogy Glavári Hanna kergetőzik a színpadon, dohányzik, kiborul vagy elájul. Itt igen. Ebben az előadásban a Daniló-Hanna kettős gyermeki, játékos és ártatlan, de ugyanakkor egy ízig-vérig férfi-nő viszony. Patrícia megközelítésében Daniló is, Hanna is és a szerelmük is más, mint amit megszokhattunk. Az egész előadás más, és pont ettől jó.
Zavaros Eszter, operaénekes
(lejegyezte: Márton Imola)
Danilovics Daniló szerepében: Bakos-Kiss Gábor
Az előadásban a férfi főszereplő, Daniló alakját formálom meg, ami egy különleges, jól játszható szerep. A víg özvegyben nem egyszerűen az a történet menete, hogy a bonviván meglátja a primadonnát, azonnal beleszeret, és a kérdés csak az, hogyan legyenek egymáséi, hanem itt előtörténet is van, ezért mélyebb érzelmi rétegeket is föl lehet tárni, ami színészi szempontból igen hálás feladat. Nemcsak egy züllött, mulatozós, orfeumozós figurát kell eljátszani, hanem meg lehet mutatni azt is, hogy mitől ilyen. A mi előadásunk nem akarja „megúszni” azt, hogy komolyan belemenjünk az emberi viszonyokba és érzelmekbe. A darabhoz ugyanúgy közelítek, mint egy kortárs drámához, és nem hagyatkozom arra, hogy adott helyen a bonviván hagyományosan csak áll és énekel. A mi debreceni előadásunkban megpróbáljuk a műfaj határait kitolni, próbálunk minél összetettebben fogalmazni ‒ a rendező szándékaival összhangban. Nemcsak szépnek kell lenni ebben az előadásban, hanem tehetségesnek is. Mert a témánk zsigeribb a szépségnél.
A korszerű színházban egy színésznek mindenhez értenie kell. Én magam is erre törekszem, amit az eddigi debreceni szerepeim is jól mutatnak. Van, ahol prózai színészként kell megformálni egy pillanatot, egy másik helyen az a kifejezőeszközöm, hogy énekelek, megint másutt más eszközt kell használnom. Ha képesek vagyunk összetetten gondolkodni és dolgozni, egy mai fiatalt is meg tudunk szólítani akár egy olyan klasszikus műfajban is, mint az operett.
Bakos-Kiss Gábor, színművész
(lejegyezte: Mispál Attila)
