Nemrég elnyerte a legjobb színésznő díjat a brassói nemzetközi fesztiválon, most Giza szerepét próbálja Örkény Macskajátékában. Nem ismeretlen előtte a karakter, hisz játszotta már a Pesti Magyar Színházban. Kubik Annával Örkényről, őszinteségről és a teljes életről is beszélgettünk.
− Ha van szabadidőd, Örkény lekerül a könyvespolcodról?
− Nagyon szeretem. Egyáltalán, a humort nagyon kedvelem, de Örkénnyel kapcsolatban mindig eszembe jut egy gondolata, az, hogy mindnyájan örök keresésben élünk. Ez az összes írásán meglátszik: a drámáin, a regényein, az egyperceseken is. A világlátása nagyon közel hozza az emberekhez a történeteket, legyen szó bármilyen műfajról. Az életben mindenhol meglátja a túloldalt, ami művészként nagyon szimpatikus számomra, hisz abból élek, hogy minden oldalról megvilágítsak egy-egy jellemet.
− Másfajta viszonyulást jelent a darabhoz, a karakterhez, ha ennyire közel áll hozzád az író?
− Természetesen. A Macskajáték különösen vonzó számomra, hisz a televízióban láttam azt a nagyon fontos régi előadást Sulyok Máriával, és nagyon megszerettem. Egy változatot magam is játszottam, Berényi Gábor rendezésében a Pesti Magyar Színházban. Abban az előadásban Orbánné köré volt rendezve minden, és én játszottam az összes többi szerepet, így aztán épp csak fel tudtam villantani mindenkit: Egérkét, Gizát, Ilust. A darab Orbánné drámája, egy mini Az ember tragédiája, ahogy Karinthy fogalmazna: Az emberke tragédiája.
− Az irodalmi recenzióik, a színpadi feldolgozások kritikái gyakran hivatkoznak a Macskajáték többértelműségére, hogy valójában a szerelmen keresztül az öregségről, magányról, a halállal való szembenézésről is beszél Örkény. Számodra miről a darab?
− Arról, hogy ezek között a játszmák között a szeretet hiányzik mindenkinek, és ez nem pótolható semmivel. Hiszen itt két magányról van szó: van egy gazdag magány és egy szegény magány, de az igazi szeretet hiányzik mindenkinek. Ez a hiány van jelen végig a darabban. Orbánnénak szűkösek az anyagi körülményei és miután a barátságban is csalódott, úgy érzi, senki nem szereti. Giza is egyedül van, és egy hihetetlenül nagy ívű, gazdag életben neki is a szeretet hiányzik. A mi adottságaink mellett általában azt gondoljuk, hogy bár mi lennénk jómódban magányosak, és bár nem tapasztaltuk meg, el kell hinnünk, hogy a pénz sem minden. Nem az élet lényege.
− Giza el is árulja a történet egy pontján, hogy bár ő mindig biztonságban, nyugalomban élt, mégis felnézett a testvérére, Orbánnéra, aki szerinte mert bátran élni, kockázatot vállalni.
− Ezek az élethazugságaink, amikhez halálunkig ragaszkodunk. Nagyon jó, ha valaki élete vége felé szembesülni tud velük. Csehov művei is arról szólnak, hogy öncsalásban élünk, mindenki mást akar, mást szeret, és nem veszi észre a karnyújtásnyira lévő lehetőségeket. Orbánné nem ismeri fel, hogy több évtizede szerelmes Csermlényibe, az operaénekesbe. Egyikőjük sem látja a saját lehetőségeit, nem mer a pillanatban élni, nem meri megélni a kapcsolatait.
− Ha érezzük is ezeket az önbecsapásainkat, élethazugságainkat, gyakori, hogy képtelenek vagyunk megfogalmazni őket, vagy nem tudunk szembemenni a saját félelmeinkkel. Hogy látod, te mennyire tudtál élni a lehetőségeiddel?
− Utólag látok sok mindent. De végiggondolva az életemet, hihetetlen nagy amplitúdók között éltem, és tudom, hogy rálátni az adódó lehetőségekre nagyon nagy képesség. Van, akinek egész életében nem sikerül, s ennél fogva a harmóniáját, a békéjét sem nyerheti el soha. Úgy gondolom, hogy valamennyire kényszerűen rálátok az életemre, mert számomra is adódott nem egy olyan lehetőség, ahol végig kellett gondolnom dolgokat, újra kellett kezdenem. Számadásra kényszerülök, szinte nap mint nap. Ilyenkor az ember megsejt valamit abból, amit életnek hívnak. Úgy gondolom, hogy nem szemlélője voltam az életemnek, hanem alakítója. Elterveztem magamban, hogy színésznő szeretnék lenni, és keresztülvittem mindenen. Csak ennyi volt a vágyam, és sokkal több történt az életemben. Ez ad valami kis nyugalmat a hátralévő életemre, hogy a vágyott célt elértem, és ezen túl minden ajándék. Ezek egy részét alakíthattam, nagyrészt a Jóisten alakította, de neki sincs mit felrónom. Adtam és kaptam tőle.
− A körülményeink, alkati adottságaink számítanak abban, hogy képesek legyünk effajta számvetésre?
− Is, is. És a nagy történések, mint amilyen egy megcsalatás, egy haláleset, vagy bármilyen tragikus esemény. De még csak azt sem mondom, hogy mindenáron tragikusnak kell lennie, elég, ha nagy hatással van az ember életére, és legyünk őszinték, ilyenből manapság adódik nap mint nap. Legyen az egy egyiptomi tömeges halál, vagy ami hirtelen eszembe jut, az etnikai tisztogatást végző horvát vezető, Prlicet pere. Az érző, gondolkodó embereket ezek a történések óhatatlanul arra késztetik, hogy végezzék el ezeket a feladatokat. Egy tudatosan élő ember muszáj, hogy elgondolkodjon az élet folyásáról.
− Ha erről az oldalról visszatérünk a Macskajátékra, akkor honnan kezdődik Giza és Orbánné hazugságsorozata?
− Egészen fiatal kortól. Eleve hamis történet, hogy egy lánykorukban készült fényképről mind a ketten mást gondolnak, másképp emlékeznek a történésekre, de azért nyúlnak oda vissza az időben, mert akkor még felhőtlenül boldognak érezték magukat. Végigkíséri az életüket ez a boldogsághiány, és onnantól kezdve próbálják folyton visszafejteni a történetet, hogy milyen út vezetett a jelenhez.
− Miután Giza tolókocsiban ül, szinte csak az arcod játékával lehetsz jelen. Ezt láthatom adománynak, egy különleges színészi lehetőségnek, de nehezített feladatnak is. Melyik van benned?
− Mindkettő. Hasznosítani is tudom, hogy csak ezzel a kifejezőkészséggel élhetek, illetve jellemez majd az is, ahogy ülök. Ennek a nőnek már minden a fejében történik meg. A teste korlátok közé van szorítva, ezért fejben él, s ezért kíváncsi minden apró részletre, s ezért kényszerül ilyen őszinteségre is. Sokat van egyedül, sokat töprenghet magán, a fiának köszönhetően megvan a lehetősége is rá. Aztán ez láthatóan mégis kevés lesz, mert arról panaszkodik, hogy ugyan mindene megvan, mégsem élhet teljes életet, mert az életéből hiányzik a szeretet. A szerelemről ne is beszéljünk, mert arról szó sem esik, hogy a gazdag férjjel boldog volt-e vagy sem. Giza a testvére mozgalmas életét szeretné élni, valójában ezt a bátor és cselekvőképes élet iránti sóvárgást kell a darabból kiéreznünk.
− Mi tűnt ismerősnek Giza életéből?
− A magányérzetet szerintem minden nő átéli. Kezdetben azon gondolkodtunk, hogy nem vagyunk-e túl fiatalok ezekhez a szerepekhez, de közben a világ azt mutatja, hogy a nők egyre korábban lesznek magányosak. Ha egy nő negyvenen túl marad magára, majdnem lehetetlen a társra találás. A fogyasztói társadalom csak harminc év alatt tekinti embernek a nőt, azon túl már nem létezik, és társat is nehezen talál. Rengetegen szenvednek a magánytól. Van, aki el tudja fogadni, én, úgy gondolom, ebbe a kategóriába tartozom, van, aki egyáltalán nem, de már reménye sincs, hogy társat találjon.
− Egyéni történetekben nem hiszel?
− Nagyon ritkán látok ilyet magam körül, meg furcsának is tartanám. Egy társnak tudnia kell mindenről, ami egy ember életében történik, és ha nem volt tanúja az életének, akkor nagyon kevés esélyt látok arra, hogy ez megtörténjen. Mindig mindenben van kivétel, mindenre van ellenpélda, és annak örülök is, de nem fogok senkit hitegetni a barátaim között, hogy könnyű új életet kezdeni ötvenen túl. Persze nyitottnak kell lenni mindig és minden körülmények között, én sem zárkózom el semmi elől, de pontosan tudom és érzem, hogy lehet belenyugodni egy ilyen helyzetbe.
− Ha erről beszélsz, akkor reális vagy pesszimista vagy?
− Én optimista vagyok! Nem szenvedek a magánytól. Hihetetlen módon el tudom magam foglalni. Ha lenne a napnak ötven órája, azt is ki tudnám használni. A cselekvő és szemlélődő ember kettőssége megvan bennem, boldog vagyok azzal is, ha csak nézhetek valamit, de szerencsére izgalmas dolgok történnek velem, sok feladatom van. Bár nem vagyok bölcs, nincs nálam semmilyen kő, annyira talán bölcsültem vagy oda eljutottam az életemben, hogy tudok örülni a pillanatoknak, jól élem meg a mindennapokat.
− A rendező, Szabó K. István azt írja, hogy a magány a közös nevező a Macskajátékban. A fölöslegessé válással nem tud megbarátkozni Orbánné. Hogyha elképzeled, hogy milyen Macskajátékot szeretnél látni a debreceni színpadon, mi jelenik meg előtted?
− Főleg a kisregényben, de az utána íródott színdarabban is erősen benne van egy korrajz, ami ma már nem aktuális. Nemcsak azért, mert egy másik korban élünk, hanem mert nem látunk már rá arra az időszakra: a kisregény a háború előtti, az azt követő időszakot és ’56-ot járja körül. Ilyen módon a történet kicsúszott alóla. Ezért helyeződik át a hangsúly az emberi drámára, ami örök és állandó. Azt szeretném, ha ez érvényesülne a darabban, úgy, hogy egyben szórakoztató és elgondolkodtató is legyen.
− Bár Ráckevei Anna rögtön hívott Debrecenbe, amint a Csokonai Színház igazgatója lett, itt még nem játszottatok együtt, de a múltban is nagyon keveset.
− Tényleg nem sokat. Tegnap ébredtem rá, amikor hosszan néztük egymást, hogy partnerként nem ismerős Anna szeme. Mindig olyan partnereim voltak, akikkel már túlzottan sokat voltam együtt. Sosem felejtem, hogy az Advent a Hargitánban, ha Funtek öt óra körül bejött a színházba, már az arca színéből tudtam, milyen állapotban van. Ez Annával nincs így, ezért egy felfedezés minden nap. Van két szép közös jelenetünk, amit nagyon élvezek, hisz izgalmas egy ilyen érzékeny partnerrel játszani és keresgélni a darab igazságait.
Az interjút készítette: Vajland Judit
