Debrecen nem csak az alkotómunka helyszíne, valóságreferenciáival az egyik előadásban is szerepet kapott, sajátos Tar Sándor-i köntösbe öltözött. „Ebben a városban járunk” – hangzott el a Szürke galamb első perceiben. Reggel a Rózsa és Ibolya című mesejáték, a Csokonai Színház családi darabja szórakoztatott minket. Késő este Vakok az embert a maga általánosságában vizsgálta.
A Rózsa és Ibolya egy alternatív dimenzióba repítette a fesztiválközönséget. A köd-effekt által a felhők között, Tündérországban érezhettük magunkat. Itt bontakozott ki a címszereplő Rózsa és Ibolya szerelme. A tündérek és a földiek közötti konfliktust a két fiatal simította el. A történet több klasszikus mesére, irodalmi alkotásra, legnyilvánvalóbb példaként a Rómeó és Júliára emlékeztetett. A próbatételek mégsem voltak szokványosak, mindig tartogattak egy-egy új ötletet. Ez és a jelenetek vizuális megvalósítása a felnőttek számára is érdekessé tette az előadást. A mesét visszatérő dalok egészítették ki, amelyek olyan fülbemászók voltak, hogy a tapsvihar közepette is visszhangoztak a dallamok. „Esküvő, esküvő!” – harsogták a gyerekek az előadás után is.
Délután Sándor L. Istvánnal és Szűcs Mónikával, a Selinunte Kiadó munkatársaival ismerkedhettünk meg. Ki olvas manapság drámát? – indította a bemutatkozást a kiadó. „Drámát kiadni egyébként is misszió” − magyarázta Sándor L. István: jelenleg szűk az olvasórétege a kortárs drámának. A Selinunte színházi kiadó, főként drámák, forgatókönyvek kiadására specializálódtak. Az érdeklődőknek azt javasoljuk, weboldalukon (selinunte.hu) tájékozódjanak a kiadványaikról.
Este a Tar Sándor regénye alapján készült Szürke galambot láthattuk a Stúdió K előadásában. Az eredeti szöveg narratívája mellett az adaptáció mozgásra épült: magából építkező fizikai színházként írható le a jelenség. A színészek egy-egy jellemző mozdulattal és apró jelmezbeli utalással tudtak egymástól teljesen különböző karakterek bőrébe bújni. Ilyen módon Négerre jellemző volt a sok akrobatika (szó szerint falra mászott, cigánykerekezett), Albert félőssége egyfajta lábrángásban volt tetten érhető. A bűnözők arcát sosem láttuk, tagbaszakadt mozgásuk azonban összetéveszthetetlenné tette őket. Aki olvasta a regényt, ráismert a jelenetekre: Tar Sándor könyvbéli alakjai valóban életre keltek. A cselekmény talán túl szövevényes lehetett annak, aki nem ismerte az alapművet. Ám a színészek virtuozitása és az előadás játékossága túlmutatott a puszta történeten, élvezetes lehetett az előadás mindkét nézőtípus számára. Élőzenés rádióbejelentkezések törték meg a jeleneteket. Díszlet gyakorlatilag nem volt, a kellékeket okkal használták – üdítő kreativitás és határozott, konstruktív színházi szemlélet jellemezte az előadást.
A Vakok kollázsa a foglyul ejtett nézőt dichotómiákkal bombázta. A befogadást is ez a kettősség jellemezheti – vagy zseniális, vagy céltalan és szörnyű – a köztes régióban nem lehet vélekedni róla. Klubzenével, boncolással, drogokkal és véget nem érő monológokkal operált a kolozsvári társulat. Talán túl nagyot szerettek volna meríteni: túlzottan el szerettek volna gondolkodtatni, túlzottan elrettenteni, túlzottan magunkra csodálkozni, túlzottan nem koherens darabokból egységet teremteni. Túlzottan nem lehet tehát eldönteni azt, melyik vállalkozás járt ezek közül sikerrel.
Deszkalandozók: Lengyel Zsanett, Papp Gréta, Tölli Zsófia
