(Forrás: http://www.erdelyiriport.ro) Szabó Réka 2014. május 09.
Nyolcadik alkalommal rendezte meg a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház a DESZKA Kortárs Magyar Drámafesztivált. Idén nem csak „felnőtt” produkciók voltak műsoron, Gördeszka néven a gyerekek érdeklődését célzó bábelőadások is. Amúgy 29 előadást válogattak be a fesztiválra, amely a „nem-emberi színpadi megjelenítésének kortárs lehetőségeivel” foglalkozik. Szabó Réka írása.
A Csokonai Színház Művészi Műhelye kortárs drámafesztivál néven szervez, invitál, válogat, mégsem egységes a seregszemle. A rendezvénysorozat egyik felét alkotják a klasszikus megjelenítési formák, illetve klasszikus drámák színpadi adaptációi, a másodikat pedig a kísérletező jellegű produkciók, darabok. (Mivel sok program egymásra tevődött, képtelenség volt megnézni minden előadást. Ezért csak azokról beszélek, melyeket lehetőségem volt látni, kiemelve a számomra fontosabbakat.)
Antigonétól tanyawesternig Klasszikusnak nevezem Anca Bradu Antigoné rendezését, melyet a helyi színtársulattal vitt színpadra. Mit kezd egy önbecsülésében megtört leánytestvér azzal az önkényes paranccsal, hogy fivérét nem temetheti el méltón? Egyértelműen szembeszáll az isteni törvényeket tagadó hatalommal, de egyedül marad. Az előadás főképp erre az egyedüllétre, illetve a szereplők közt fennálló feszültségre koncentrált. Antigoné viszonya a húgával megromlik, mert a kisebbik lány nem elég bátor, hogy mellé szegődjön. Éles dialógusok csattanhatnának e két, igazságot követelő nő között, de ez nem történik meg, mivel a karakterek reprezentációja megmarad a sablonosság szintjén. A szereplők közti feszültség megmutatására, a színészi játék előtérbe helyezésére alkalmasnak mutatkozik a színpadkép, mely az áttetsző üvegfalakból épített királyi palotát helyezi a középpontba, helyet adva a színpadon a királyi udvarnak is, hogy kiemelje a fent–lent, úr–nép, hatalom–szabadság–rabság központi motívumait. A színészek viszont sematikussá válnak e játékban, nem képesek szabadulni a patetikus hangnemtől, a gesztusoktól, amelyek valahol a túl feszes és lötyögő közt ingadoznak. A felszínesség alól még az sem menti fel az előadást, hogy műfaja keveredik az operáéval, mely megnehezíti a játék, mint aktus és a zene absztrakt jellegének egyidejű kiteljesítését.
Ugyanilyen problémákkal küzd Stanisław Wyspiański 19. századi drámájának színpadi adaptációja, a Novemberi éj, mely az Olümposz ellen Pallas Athéné vezetésével lázadó istenek és a lengyelországi forradalom közti kapcsolatot feszegeti. A rendező (Mezei Kinga) nem lépett túl a történelmi elbeszélésen, nem teremt párbeszédet a közönséggel és saját korával, négy fal közé és poros kosztümökbe zárja mindazt, ami emberi lehetne „ott és akkor”.
Nem teszi ezt másképp a kortárs drámaként emlegetett Pipás Pista tanyawestern színpadi adaptációja sem, mely a címszereplőhöz kötődő 20. századi valós tragikus eseményeket dolgoz fel. A Szegedi Nemzeti Színház „magyar valóság” megteremtésére tett kísérlete annyiban sikeres, hogy egy olyan előítélettel teli magyar tanyasi közösséget kreált, melynek fő jellemvonása a „más fajták” iránti gyűlölet. Csurma egy fiktív település, lakói minden egyéb népnél alábbvalóak, büdösek, tetvesek, csak rabolnak, ezért el kell pusztítani őket, mert ha nem vigyáznak, ellepik őket. A süketnémának sem kell élnie, hasznavehetetlen, el kell emészteni. Bármiféle megaláztatást, gyilkossági jelenetet a szereplők vidáman és gondtalanul viselnek a színen, csujogatva ropják a táncot egy-egy újabb sikeres ölés után. Így mutatja be a szegedi színház a kortárs magyar valóságot, olcsó helyzetkomikummal fűszerezve.
A színházi nyelv titkai Nagy József társulata igazolja, lehet másképp is beszélni a színház nyelvén. A Wilhelm-dalok című előadás a testtel, mint anyaggal játszik, jelen esetben az öregséget teszi fő motívummá. E performanszban egyszerre találkozunk a reálissal (Bicskei István) és a teátrálissal (Nagy József). A reális felől nézve szembesülünk a halálát váró öregemberrel, aki összefüggéstelenül arról beszél, hogy a maga leegyszerűsített életében melyek a percek, amelyeket boldognak lehet nevezni. Csak foszlányaiban ragadhatók meg ezek a transzcendens élmények. „Az én szívem gondolatának minden alkotásai arra irányulnak, hogy egyesítsem, egybehordjam mindazt, mi töredék, talány és szörnyű véletlen”, – mondja a felnőttgyerek. Mellette látjuk fehér maszkban, ősz hajjal, szögletes mozdulatokkal a zongorabillentyűket is félreütő bábot (Nagy József), az öregség tökéletlen voltát, a tehetetlenséget, az utazótáskát (vagy koporsót?) teli homokkal. Vagy hamuval?
