(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2017. 02. 13. Gyürky Katalin
– Először is engedd meg, hogy nagyon boldog születésnapot kívánjak! Készülvén a Veled való interjúra, már-már kísérteties párhuzamokat véltem felfedezni az eddig bejárt, nagy ívű pályádon belül. Ezek közül a párhuzamok közül most csak néhányat említenék meg, de biztosíthatom az olvasót, hogy számtalan ilyenre rá lehet lelni. A tizennégy éves korodban színpadon látott A kőszívű ember fiai, amely téged a hivatásod felé terelt, pár évtized múlva Baradlayné szerepének eljátszásában igazolódott vissza. Az 1986-os, kultikus jelentőségű Advent a Hargitán című előadás, amelyről akkor az állambiztonságiak felé jelentettek, egy film kapcsán tért vissza – a másik oldalt feltárva – az életedbe: Dézsy Zoltán filmjében, Az ügynökök a paradicsomba mennek címűben azt a Jolikát játszottad, aki egy beszervezett fiatalember édesanyjaként az egyik jelenetben épp azt a bizonyos Advent a Hargitánt nézi a tévében… Majd Baradlayné eljátszása után a nagyon erős, karakán nők megformálása már itt Debrecenben jelent meg újra az életedben, amikor ide szerződve Szabó Magda regényeiből hasonlóan szigorú, rigorózus asszonyokat kellett alakítanod, mint amilyen Rickl Mária vagy Emerenc. Hogyan értelmezed most, a hatvanadik életévedet betöltve, ezeket a párhuzamokat? Mit üzennek a számodra?
– Nagyon érdekes felfedezés, valóban így történt, s biztos, hogy van ebben valami mélyebb értelem, amin érdemes elgondolkodni, hogy miért úgy indul, majd miért úgy folytatódik egy pálya, ahogy. Valóban elementáris erővel hatott rám A kőszívű ember fiai színpadi adaptációja, azért is, mert azelőtt a székesfehérvári előadás előtt nem is láttam színházat. De közben tudat alatt már készültem a pályára, rengeteg verset, prózát mondtam, tehát volt bennem valamiféle közlésvágy. Viszont már akkor sem öncélú magamutogatás akart lenni ez a részemről, már akkor sem ennek lehetőségét láttam a színészi munkában, hanem inkább valamiféle küldetést, társadalmat formáló erőt. Aztán úgy kerültem a Nemzetibe, hogy egy hiányzó generációt próbáltunk ott jó néhányan pótolni, illetve betölteni, s „hiánypótlóként” a magyar és világirodalom legszebb szerepeit azonnal meg is kaptam: Júliát, Melindát, Tündét. Ráadásul Vámos Lászlónak itt az volt az elve, hogy teher alatt nő a pálma, ezért rakta is ránk sorban a nehezebbnél nehezebb feladatokat. S jött az Advent a Hargitán, amelynek minden előadása tüntetéssé nemesedett: hisz végre meg merte mutatni, ki merte mondani, hogy határainkon túl is élnek magyarok. Tehát abban az időben valóban volt társadalmi küldetése is a színháznak, amit, sajnos, ma már nem érzek, mert a kereskedelmi média és a politika túlzott jelenléte, minden szférába való betolakodása teljesen más irányba vitte világunkat. De visszatérve az általad említett párhuzamokra, tényleg visszatért az életembe Baradlayné alakjának eljátszása kapcsán az A kőszívű ember fiai, amelyről annak idején fogalmazást írtam a magyar órára. Épp Balatonfüreden vendégszerepeltünk ezzel a darabbal, s valóban csodálatos volt, hogy onnan mehettem átvenni a Kossuth-díjat. Ott tényleg azt éreztem, hogy elindultam valahonnan, s épp annak a nőalaknak a megformálása közben kapom meg a legnagyobb szakmai elismerést, ahonnan a pályám eredeztethető. Soha életemben nem kértem szerepeket, amire büszke vagyok, de azt valóban sorsszerűnek érzem, hogy megtalálnak az erős női karakterek. Ez mintha úgy működne, hogy pakolják az emberre a terheket, egyre csak pakolják, s aki bírja a „pakkot”, arra még többet, meg még többet raknak, s így el is érik ezek a nagy asszonyalakok a pályáján. És tessék: Debrecenben épp ezekkel a szerepekkel fogadtak.
– Miközben például Emerenc erős karaktere mögött számtalan szenzitív lelki összetevő munkál, amiket szintén érzékeltetned kell a színpadon.
– Így van, sőt, Emerenc kapcsán nagy elődök nagy árnyékával is meg kell küzdenem, valamint újra kell gondolnom dolgokat, mert láttam már három olyan feldolgozást, amelyek esetén nem éreztem, hogy a legjobb, legpontosabb Emerenc-képet hordozzák. Ráadásul kiderült, hogy a darabban Szabó Magdát játszó Varga Klári férje épp abban a házban lakott, ahol Emerenc, azaz ismerte őt személyesen. S az ő elbeszéléséből az derül ki, hogy Szabó Magda is idealizálta kissé ezt az Emerenc-képet: amikor az egyébként Juliska néninek hívott asszonyt Emerencnek keresztelte, már a névadással is elemelte a tényleges tulajdonságaitól. Én szerettem volna valami „életszagúbbat” adni ebből az asszonyból, olyannak láttatni, amilyen valójában volt. Adorján Beáta dramaturg s a rendezőnk, Naszlady Éva partner volt ehhez, nagyon jól ráérzett, hogy hogyan lehet Emerenc „pokrócságát” is megmutatni a színpadon. Plusz azt is fontosnak éreztem, hogy a humorából is megcsillantsunk valamit, épp annyit, amennyi a jelleméből fakad. S amint mondtad, valóban nagyon fontos volt, hogy az érzéketlensége mögött meg tudjam mutatni azokat a lelki sebeket, amiket épp a látszólagos érzéketlenségével akar takarni, titkolni.
– Rickl Mária esetében pedig a családtörténeti vonatkozások teszik nagyon sokrétűvé a szerepet.
– Nagyon szerettem ezt a szerepet is, főleg amiatt, mert volt alkalmam különböző irodalmi beszélgetések keretében diákokkal találkozni, amelyek során azt tapasztaltam, hogy a tizenévesekben ennek az előadásnak a láttán alakult ki az az igény, hogy odamenjenek a nagyszüleikhez, s elkezdjenek kérdezősködni a családfájukról. Mert nagyon fontos tudni, hogy honnan jöttünk, milyen őseink vannak, miért alakul úgy a családunk sorsa, ahogy. Az én szüleim például amatőr módon színészkedtek, mert a háború után tanulniuk ezt a szakmát nem lehetett, s a színpadon ismerkedtek össze. Lehetséges, hogy az álmukat ily módon én teljesítettem be. Rickl Máriában szintén az izgatott, hogy általában egyoldalúan ábrázolják, csak a kemény nőt látják benne, pedig volt ő másmilyen is, például szerette a költészetet. De egyszer csak a család élére kellett állnia, a férje helyett férfiként helyt állnia, tehát egy csomó mindent fel kellett áldoznia „eredeti” énjéből. Ennek a sokrétűségnek a felmutatására Csikos Sándor kiváló rendezése alkalmat is adott, amiért a mai napig hálás vagyok. Remélem, hogy lesz még lehetőség folytatni Sándorral a közös munkát.
– Nem oly rég volt is példa erre: az ősszel bemutatott Szélfútta levélben rendezett Téged Sándor, ahol Tolnay Klárit alakítottad. S ismét elképesztő párhuzam, hogy ennek a darabnak a próbafolyamata közben, Tolnay Klári szerepébe bújva kaptad meg a Tolnay Klári Művészeti Díjat.
– Sőt, ez annyira misztikus párhuzam, hogy a példány épp a kezemben volt, tanultam Tolnay Klári interjúiban elhangzott mondatait, mikor telefonon közölték velem: megkaptam a Tolnay Klári-díjat.
– Ha már a díjaknál tartunk: számtalan kitüntetésed van, s ezek között nyilván a Kossuth-díj a legkedvesebb, a legfontosabb. Mégis érdekelne, hogy milyen a viszonyod a díjaidhoz, s van-e közöttük olyan, amely különös melegséggel tölti el a szívedet?
– Nem tudok közöttük különbséget tenni. Persze, a Kossuth-díj óriási megtiszteltetés, s szívszorító élmény volt a Parlamentben lenni, ott átvenni a díjat. De minden díjamról azt gondolom, hogy egyfajta visszacsatolásként van jelen az életemben: ezek jeleznek vissza nekem, hogy még úton vagyok, s talán jó úton… Ezért olyan kedvesek számomra. Mert azt is megfigyeltem már, hogy amikor elkezdek kicsit nem a szakmámra koncentrálni, ha épp a családi életemet akarom élni, a magánéletemre akarok fókuszálni, akkor a Jóisten mindig a „fejemre koppint”. S muszáj ezeket a jeleket egy idő után komolyan venni. Ezek a kitüntetések azt mutatják, hogy ez az én feladatom, ha bírom, ha nem. Mert bizony sokszor érzi azt az ember, hogy nem bírja tovább: fizikailag vagy szellemileg oly mértékben kimerül, elhasználódik, hogy úgy érzi, elveszti önmagát.
– Aztán a hivatástudat úgyis továbblendíti az embert, gondolom.
– Így van. Például, a Ruminit a Magyar Színházban hatodik évada játszom, s amikor azt érzem, fel se bírok menni a színpadra, az első gyerekkacajnál…
– Szárnyakat kapsz…
– Szó szerint. Tudom, hogy ezt képletesen mondtad, de ebbe most „beletrafáltál”, hiszen abban az előadásban diktatórikus hajlamú Molylepke-királynőként valóban szárnyaim vannak… Szóval, mindenféle ki- és elfáradás ellenére nagyon szép hivatás ez. Ezzel kapcsolatban mindig Ady Endre egyik verse jut eszembe, a Jóság síró vágya: „Még az álmokat se hazudni, / Mégis víg hitet adni másnak, / Kisérő sírást a sírásnak.” Úgy gondolom, ez a pár sor mindent összefoglal a pályámról: azért csinálom, hogy hitet adjak, vidámságot, erőt, vagy épp megríkassak valakit egy olyan pillanatban, amikor sírnia kellene, de magától nem tud.
-E zzel megint azt erősítetted meg, amiről az elején beszéltél, hogy számodra a színészet küldetés, a közönség felé tett szolgálat.
– Így van. Próbálom távol tartani magam a bulvárvilágtól, vagy olyan műsoroktól, ahol leginkább magamról kellene beszélnem, mert ezek engem nem érdekelnek. S valahol ez a magatartás engem igazol. Érzek némi tiszteletet emiatt, talán, mert nem „használódtam el” a bulvármédiának „köszönhetően”.
– Említetted, hogy amikor elfáradsz, van olyan, hogy úgy érzed, egy szó nem sok, annyi se megy bele a fejedbe. Egy helyütt azt olvastam, hogy Molnár György filmjében, A vörös vurstliban, ahol halnőt játszottál, nagyon jól érezted magad, mert csak tátognod kellett. Ebből arra következtetek, hogy a szövegtanulással nem vagy túl jó viszonyban. Mesélnél arról, hogy ez hogyan történik Nálad?
– Azért nem szeretem a szövegtanulást, mert amíg nincs pontról pontra a fejemben, az az időszak rettenetesen aggasztó számomra, borzasztóan idegesít. Szeretnék haladni, de nem tudok, mert még nem állt össze a fejemben a kép. Az egészet úgy képzelem el, mint egy nyomozati anyagot: ki kell nyomozni, hogy az illető, akit megpróbálok felvázolni, hogyan jár, hogyan öltözködik, gondolkodik, beszél, reagál, s ez a teljes szöveg birtoklása nélkül nehezen megy. Százharminc körüli az eddig eljátszott szerepeim száma, s egyik szövegkönyvem se volt kevesebb hetven-nyolcvan oldalnál, sőt, volt olyan, ami száznegyven oldalas volt. De nem a mennyiség miatt nem szeretem ezt a fázisát a munkámnak, hanem az említett ok miatt… Addig például a próbán se tudok jó lenni, s ez ingerültté tesz. De egyébként nagyon szeretem az anyanyelvemet, boldoggá tesz naponta, hogy ezen a gyönyörű és bonyolult nyelven játszhatok. Most rendkívüli öröm számomra, hogy az M5 csatornán Pölcz Ádám nyelvésszel minden héten alkalmunk van egy rövid nyelvművelő műsorral jelentkezni, ahol azt „játszom”, hogy egy-egy nyelvi problémával nem tudok mit kezdeni, s ezért azt a nyelvész elmagyarázza, helyre teszi. Szerencsére népszerű, egyre népszerűbb ez a sorozatunk.
