(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2016. 12. 26. Szénási Miklós
Debrecen – A képzeletbeli operett után most a színház világát boncolja fel a francia Valère Novarina. Kritika.
A francia Valère Novarina kötődése Debrecenhez, kapcsolata a Csokonai Színházzal már többéves. 2009-ben saját darabját, a Képzeletbeli operettet rendezte a cívisvárosban. A debreceni közönséget akkoriban némileg megosztotta a produkció, ám tagadhatatlan, jó döntés volt bemutatni, hiszen a Képzeletbelivel a társulat Párizsba is eljutott, és az Odeon színpad közönsége előtt frenetikus sikerrel játszhattak színészeink.
Az idei szezonban Novarina (és szelleme) visszatért Debrecenbe: a stúdióban mutatták be Imígyen szóla Louis de Funes című darabját és rendezését (melynek társrendezője Adélaïde Pralo). A magyar néző elsősorban nyilvánvalóan filmszerepei alapján alkothat képet Louis de Funes játékáról. A csendőr-sorozat, a Káposztaleves vagy a Horgász a pácban hőse persze jóval árnyaltabb egyéniség volt, mint a harsányan kacagtató vígjátékok hőse. Színpadi játéka az ötéves Novarinát teljesen elvarázsolta, s nagy hatást gyakorolt a majdani rendezőre.
Az Imígyen szóla Louis de Funes igazi stúdiódarab: egy akkora térben, mint a Víg Kamaraszínház – ahol a Beckett-féle Első szerelmet is játszották –, szétesne, itt viszont él, elemében van az előadás. Nem véletlen az utalás a címben Nietzse Zarathusztrájára: Funes is prófétaként jelenik meg a szövegekben. A színház, a színjátszás felkent papjaként. Ebbe a világba húz be minket Mészáros Tibor (az egyetlen magyar Novarina-színész).
Mészárost nem véletlenül kedvelte meg hamar a debreceni közönség. Mágnás Miska; Csárdáskirálynő; Ribillió Rómában; Mária; Absynth; Scapin, a szemfényvesztő; A tüzes angyal; A revizor; A Mester és Margarita – csak néhány darab, melyben emlékezetes alakítást nyújtott. Díjazta a közönség, díjazta a szakma. S miután oly sok ember, oly sok figura bőrébe bújhatott, most a színház világába tért vissza Novarina segítségével.
Szűk, keskeny, egyáltalán nem tágas a tér. Meleg van a nézőtéren, de még melegebb a világot jelentő deszkákon. Pedig a hangulat, a légkör inkább fagyos. Rideg, távolságtartó. Egyetlen színész jár-kel, s mondja mondatait, mint egy hosszú, hömpölygő, néha szójátékokkal, finom poénokkal tarkított prózaverset (Rideg Zsófia fordítását, amit érdemes lenne olvasni is egyszer). Figyelni kell, mit mond, s azt is, hogyan mondja. Lenyűgöző, mennyire belülről.
Pedig a szöveg nem könnyű, érteni és értelmezni is kell, átélni is. Vele, általa élni. Egy furcsa színházi világba nyerünk bebocsátást Novarina és Mészáros Tibor által. Egy olyan földi pokolba, ami egyszerre unalmas és egyszerre nagyon kemény. Emberek vagyunk? Vagy csak mondatok? Is-is. A mondatok jönnek, egyik a másik után, az ember pedig küzd. Csorog a veríték Mészáros Tibor arcán: nincs túl sok kapaszkodója. Egy-két kellék, amit behoz, kivisz – egy bábu, maga a nagy Louis de Funes.
S egy kolléga, aki némán jár-kel a háta mögött. Mindig időben érkezik, s távozik. Horváth Sándor, a kellékes. Aki önmagát alakítja. Túlzás és irónia nélkül: zseniálisan. Olyan ritmusban tűnik fel a színen, s tesz le vagy visz ki valamit, olyan természetességgel, mintha egy átlagos próba lenne ez, amikor szükség van egy bárányra, vagy egy paravánra. Mert úgy írta meg a szerző. Mert az mondta a rendező. Egy szót sem szól, csak jön és megy. Halálos lazasággal. (Legutoljára ilyen isteni, féktelen és világraszóló könnyedséget Fatboy Slim 2001-es Weapon of Choice című dalának klipjében láttam, ahol a már majdnem 60 éves Christopher Walken felpattant foteljéből, s körbetáncolta a hotelt.)
