Móga Piroska játssza Strindberg szerelmi drámája, a Júlia kisasszony címszerepét a Csokonai Színházban. A felkért rendező, Jeles András ragaszkodott a személyéhez kaposvári közös munkájuk után. A fiatal színésznő először az Aglaja című filmben mutatta meg, hogy méltó partnere tud lenni Ónodi Eszternek, aztán ő volt A martfűi rémben Marika, majd A Viszkis barátnőjének szerepét kapta meg Antal Nimródtól. Tévésorozatokban is feltűnt már, jelenleg a 200 első randi tévésorozatban szerepel. A kaposvári egyetemen végzett, a kőszínházi kötöttségek helyett szabadúszó lett, s megalapította saját társulatát Y Csoport néven. Darabot ír, kétszer már rendezett is. A Júlia kisasszony főpróbahetében beszélgettünk.
Strindberg nevéhez hozzátapadt a nőgyűlölő jelző, s művei ennek a véleménynek hű lenyomatai. A férfi-nő kapcsolat, a házasság igazi élet-halál harc, kibékíthetetlen ellentét, egymás öntudatlan eltaposása, amelyben nincs beteljesülés. Tudsz azonosulni ezzel az elképzeléssel?
Nem gondolom, hogy nincs, vagy nem lehet beteljesülés férfi és nő között. Magánemberként őszintén rajongok azért, ahogy a férfiak gondolkodnak. Gyönyörködve nézem, mennyire más az, ahogy egy férfi megél szituációkat, miközben nőként egészen eltérő elvárásaim vannak. Azt gondolom, hogy akkor tud lenni beteljesülés, ha meg akarjuk ismerni, és szeretve elfogadni a másik másképp gondolkodását. Ha tudom és akarom értelmezni a jeleit, a kommunikációját. Valószínűleg nem az én elvárásaim szerint fog cselekedni, de nézzük meg a másik oldalról, hogy mik lennének az ő elvárásai, és hogy lehet ezt a kettőt összecsiszolni. Szerintem varázslatos dolog belegondolni a másik ember világába. A Júlia kisasszony számos szituációjában nem jön létre valódi találkozás, nem csak azért, mert Júlia és Jan sem elég tapasztaltak ehhez, hanem mert képtelenek a saját önzőségükön és korlátaikon túllépni és beleképzelni magukat a másik helyzetébe és vágyaiba.
Lenne jövőjük?
Ehhez mind a kettejüknek érettebbnek kellene lenniük. Ez mindig két félen múlik.
Milyen érzés munkált benned a karakterrel kapcsolatban, amikor ismerkedtél a darabbal? Volt benned együttérzés, sajnálat Júlia kisasszony iránt?
A próbafolyamat alatt sokszor gondolkoztam azon, hogy Júlia kisasszony az édesanyjától örökli a szuicid hajlamot, az öngyilkosságra való vágyat. A kezdetektől fogva világos, hogy olyan személyiség, aki nem is végezhetné másképp. Amikor megpróbálok ebbe színészként belehelyezkedni, el kell, hogy gondolkodjak azon, hogy nekem vannak-e ilyen önpusztító megnyilvánulásaim. Olykor-olykor szembenézünk ilyen helyzetekkel a saját életünkben is, s ez is segített, hogy azonosuljak Júliával. Tényleg sajnálatra méltó a sorsa.
Jeles András szerint a történet fontos kérdése, hogy kettejük párbeszédében, kapcsolatában hol bukkan fel a szerelem, és hol lehetünk tisztán a hatalmi játszma, a hatalmi harc tanúi. Mi volt az első benyomásod róluk?
Hogy milyen hülyék, és hogy mennyire elbeszélnek egymás mellett. Az is probléma, hogy a kisasszony teljesen eltéved. Jannak igaza van abban, hogy ők a társadalmi hierarchia szerint nem illenek össze, nincs közös jövőjük, és nagyon ritka, hogy egy ilyen kapcsolatból, a szolgáló és a grófkisasszony kapcsolatából valami működőképes születhessen. Ha pontosabban szeretnénk látni, nem csak Jan használja a céljaira a kisasszonyt, hanem a kisasszony is Jant. Júlia nem tud magával mit kezdeni, nincs képzete arról, hogy milyen jövőt szeretne. Két fontos konfliktus van: az egyik a társadalmi különbözőségük, a másik a kisasszony szeszélyessége, aki igazából csak a végzetét kergeti. A nő részéről ez ugyanolyan kegyetlen, provokatív játék.
Hogy érzed magad Júliaként a bemutató előtt egy héttel?
Mióta egyben játsszuk a darabot, azóta nagyon élvezem, mert arra volt szükségem, hogy a történet teljes ívét ki tudjam próbálni. Azt gondolom, hogy lépésről lépésre jól haladunk. Ez a legnagyobb élvezet, amikor érzelmileg már ráengedhetjük magunkat, mert technikailag már ott tart az előadás, hogy mindannyian tudjuk, milyen cölöpökbe lehet kapaszkodni. A munkának ebben a fázisában már magától él a figura.
Jeles András másfajta színészi hozzáállást követel? A Színházak Éjszakáján a résztvevők meggyőződhettek a maximalizmusáról, arról, hogy az utolsó hanglejtésig, hangsúlyig foglalkozik a darabbal…
Nagyon nyitott fülekkel és jól kell fogadni mindazt, amit András mond. Mindig rájövök, hogy iszonyú nagy segítség az aprólékossága és a precizitása, még akkor is, ha óriási koncentrációt igényel ez a fajta munka és olykor úgy érezem én magam elveszek a részletekben. Szerencsére a lelkemet nem tudom kizárni és az egy idő után visszavezet. Igyekszem úgy dolgozni, hogy a lelkem maximálisan jelen maradjon, vagyis miközben a legjobban ki kell tisztázni – ahogy András mondja – a mondatokat, a hanglejtést és minden mást, nem szabad elfelejtenem, hogy érzelmileg logikus legyen mindaz, ami az általam játszott figurával történik.
Van erre módszered?
Szeretem ezt a szerepet és a karaktert. Már megszerettem, így nem tudnám őt magára hagyni. Nem tudom azt mondani, hogy egyik hangsúlytól a másikig haladok, és közben nem tudom, mi történik a lánnyal, mert már mélyen együtt érzek a sorsával. Harcolok érte, tudom, hogy mi a rendező instrukciója, és közben megtalálom azt a lelki ívet, ami hozzá társítható.
Azt mondtad, megszeretted. Mert először nem szeretted a karaktert, vagy csak nem ismerted?
Az utóbbi. Napról napra többet tudok róla és napról napra egyre jobban hozzám nő. Empatikusabb vagyok vele, mint egy gyerekkel. Amikor a próbák előtt olvastam a darabot, nem tudtam elképzelni, hogy hol találom meg az azonosulási pontokat. Miután megvolt az első próba és András elmondta, hogy mit gondol, hirtelen elkezdett megfoganni bennem a szerep iránti szeretet, az érzelmek, kötődések. Nem is bánom, hogy ez így történik, mert az a legszerencsésebb, ha a rendező mondja el a saját véleményét és abból nyerhetek inspirációt. Az nem működőképes, hogy én és a darab, együtt eldöntünk valamit még az olvasópróba előtt. Sokkal jobb, ha attól fogadom el egyre inkább a szerepet, ahogy András beszél róla.
Az olvasópróbán az hangzott el, hogy körülbelül ott tartunk a férfi-nő kapcsolatról, a szexualitásról szóló beszédben, mint a viktoriánus korban. Szerinted mit kezelünk leginkább tabuként?
Szerintem a szeretés, a szeretet a tabu. A szexualitás kevésbé, hisz olyan gyorsan és könnyedén megtörténnek a dolgok. Arról nem beszélünk, hogy egy éjszaka után valamelyik fél még várna valamit, akár egy ölelést, mint Júlia. A szexualitás keltette érzelmek válnak tabuvá, mert a lelkünk nem képes tartani a felgyorsult szexualitással a ritmust. Mi történik, amikor az egyik ember beleszeret a másikba és fordítva ez kevésbé igaz? Ezekről beszélünk nehezebben. Vagy arról beszélünk nehezebben, hogy milyen megterhelő bizonyítani a szexualitáson keresztül, hogy mindig topon vagyunk: jó nők vagyunk, jó férfiak vagyunk. Konstans elvárás, hogy jól teljesítsünk, de ritkán esik szó arról, hogy milyen nehéz jól teljesíteni vagy mit is jelent kötődni egy emberhez. Azt nem hiszem, hogy ott tartanánk, mint száz évvel ezelőtt, Strindberg korában. Nyíltan beszélünk a férfi és női gondolkodás különbségéről, eltérő érzelmi beállítottságukról, ami egy természetes adottság, ahogy az ebből fakadó konfliktusok is azok. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a kommunikáció, az erről való olvasgatás is egyre divatosabb lett, s ezért egyre jobban megtanulunk őszinték lenni. Biztos vagyok benne, hogy ez fejlődést hoz.
Te őszintén beszélsz a partnereddel vagy kisebb baráti közösségedben?
Igen, de ehhez kell a partner is, és a közösség is. Olyan a párom, akivel ezt megtehetem. Mindig próbálgatom, hogy mit lehet még elmondani, és óriási felfedezés, hogy még erről vagy arról a témáról is merek beszélni. Nagyon jó érzés, ha őszinte lehetsz, őszinte tudsz lenni, képes vagy megnyitni egy új kaput a másik felé. Azt gondolom, hogy az életben is ez tud megtartani egy párkapcsolatot. Az ember ráadásul folyamatosan változik és időről időre érdemes értesíteni a párunkat, hogy lehet, hogy már nem az az ember vagy, aki egy éve voltál. Csak úgy lehet lépést tartani, hogy folyamatosan van egy visszacsatolás, és nyitott kommunikáció arról, hogy hogyan változnak meg az igényeid és a véleményed a világról.
Ha pszichológusként látod Strindberget, akkor jól felkészült szakember? Sokat tud a nőkről és a férfiakról?
Igen. Sokat mulattam néhány jeleneten, mert elképesztően találóak.
Most a kőszínházi munka kötött le, filmezel is és a független színházi létformát is gyakorlod. Melyikben vagy leginkább otthon?
Legjobban a saját társulatommal való munkát szeretem. Lassan két éve működünk, Y Csoport néven. Óriási feladat ennek az építése, bontogatása és a közösség egyben tartása. Egyetemi osztálytársaimmal a diploma évében készítettünk egy előadást, amihez budapesti művészek is csatlakoztak. John Osborne Dühöngő ifjúságából készítettünk saját átiratot. Ekkor jöttünk rá egyrészt, hogy tudunk magunknak – minden segítség nélkül – előadást csinálni, másrészt, hogy ez nagyon jó érzés, ráadásul a kőszínházi kötöttségek nélkül. Ez adta az első löketet, majd született egy saját írásunk Bognár Anitával, a Kóda, amit már én rendeztem. Nagy felelősség és kihívás, szépen tanulgatom az ehhez szükséges dolgokat. Lassan harmincasok leszünk, én 28 éves vagyok, vagyis meg kell hozni bizonyos döntéseket. Aki elmegy, el kell engedni, és ezek kegyetlen kemény érzelmi dolgok. A csapatunk akkor jó, ha alkotóműhelyként működik. Legyenek szabadok az emberek, és a szabadság legyen a motiváció az alkotásra, ne a kényszer. A filmezésre térve: azért csinálok saját társulatot, mert rajtam múlik, hogy hogyan alakul a sorsa, én építhetem, nem vagyok kiszolgáltatva senkinek. Egy kőszínháznál már valamivel kiszolgáltatottabb vagy, egy filmnél pedig végképp. Ajándék, ha forgathatok, szerencsére hívnak, de úgy vagyok vele, hogy várom, és úgy is az fog megtalálni, ami az enyém.
Vajland Judit interjúja
