− Hogyan született meg ez az előadás? Úgy érezted, hogy a barátod, színésztársad elvesztésével járó lelki traumát így tudod feldolgozni?
− Azért született ez az előadás, hogy Nagy László Zsolt barátom emlékét megőrizze. Laci 7 évvel ezelőtt, 2010. szeptember 13-án ment el közülünk. Valahogy már ekkor tudtam, hogy a történteket egy előadás formájában szeretném feldolgozni. Számomra is furcsa volt ez az érzés, már csak azért is, mert a vállalkozás lehetetlennek tűnt. Illetve a „hogyanja” tűnt lehetetlennek. Az érintettségem okán nagy ívű vízióim voltak. Mintha egy stadionban tudtam volna csak elképzelni a darabot, mint valami világraszóló eseményt, elképesztő látvánnyal. Természetesen jó darabig képtelen voltam arra, hogy összenyomjam ezt a fejemben emberi dimenzióba. Aztán amikor felvettek a Színművészetire, kiderült, hogy a vizsgaelőadás egy szabadon választható témájú monodráma lesz. Rögtön világossá vált, hogy ezt kell megcsinálnom. Visszaigazolódott, hogy ez egy jó döntés volt. Hálát kell mondanom a tanáraimnak: Molnár Piroskának, Kocsis Gergőnek és Szőcs Artúrnak, hogy kíváncsiak voltak erre, bátorítottak, és minden támogatást megadtak az előadás létrejöttéhez. A Színművészeti atmoszférája is segített.
− Segített az érintettséged oldásán?
− Igen. Persze a távolság is segített. Ezek az emberek egyikünket sem ismerték. Se Lacit, se engem, de azt láttam, hogy ez nem közömbös számukra sem. Profán és emberi pillanatokon keresztül jött létre a szöveg. Én mondtam, ami jött, ők meg hallgatták, hagyták, hogy dolgozzon bennem, valahogy természetesnek vették, hogy ez történik, és ez erőt adott.
− A tavalyi Deszka Fesztiválon egy alkalommal már láthatta a közönség A Jegesmedvét. Mit tapasztaltál, másképp szólítja meg a darab azokat a nézőket, akik ismerték Lacit, akik tanúi voltak a barátságotoknak?
− Úgy érzem, igen. Ők másként hallgatják. De azok megszólítása is fontos volt számomra, akik nem ismerték. A monumentalitás vágya ebben megmaradt, az egész világgal meg akarom őt ismertetni. Olyan formákat keresek ehhez, amin keresztül a személyes tragédiát is meg lehet fogni. Ez az eszköz sokszor a humor.
− Fiktív történések nincsenek a darabban, csak fiktív szereplők?
− Minden esemény megtörtént, de van két fiktív szereplő: Artaud, Grotowski. A mesterek, a szellemek. Artaud után volt elnevezve a csapatunk, a pincénk, amelyben megismertem Lacit. Persze Artaud és Grotowski személye is beazonosítható egy-egy emberrel. Itt egy történet, egy színházi előadás tartalma életre kelt. A fikció találkozott a valósággal. Egy színpadi halál valóságos halállá vált. Ezért volt számomra fontos, hogy az életünk dokumentumai találkozzanak a fiktív szereplőkkel. Sorsszerű, kozmikus jelek keresésével bíbelődő dramaturgia lett a végeredmény.
− Számított az íráskor, hogy a nézők azt a Lacit lássák, akit te?
− Igen. Én tényleg csodáltam őt. Mert egy olyan természetű és alkatú ember volt, ami nagyon-nagyon ritka. Mondhatom úgy, hogy nem találkoztam rajta kívül ehhez hasonlóval. Aki ismerte őt, tudta. Elképesztő feszültségben létezett az ő fizikai valója, a corpus, a hangja, a tekintete azzal, a végtelen bölcs, jámbor erővel, ami belőle sugárzott. Végletes volt, és nagyon szerethető. A végletei megélésében nem bántott maga körül senkit.
− Egy kétszereplős előadással vendégszerepeltetek Szegeden…
− A Régi Zsinagógában. Minimális díszletben kellékkel játszottunk. Ő azt a valóságos kisfiút játszotta, aki Nagyváradon egy lépcsőházban lezuhant és szörnyethalt. Akiről, mint gyerekkori szomszédjáról és pajtásáról költő barátom, Farkas Arnold Levente verseket írt. Mely versekből az előadásunk született. Én a barátot játszottam, a szemtanút, aki utána verseket ír az angyallá változott barátjáról. Az előadás huszadik percében Laci egy tánc közben rosszul lett. Kikísértem a takarásba, és úgy tettem, mintha ez az előadás része lenne. Bekapcsoltam egy másik zenét, mert az volt a fejemben, más eszembe se jutott, hogy ennek az előadásnak mennie kell tovább. Nem találkoztam soha ilyennel korábban. Nem hittem el, hogy ebből baj lehet, azt gondoltam, mindjárt visszajön és folytatjuk. Mikor kimentem hozzá láttam, hogy nem tartható fenn a látszat. Szóltam az embereknek, hogy hívjanak mentőt. Lassan ők is felocsúdtak, hogy ez a valóság. Hívtak mentőt, megpróbálták, a kiérkező orvosok nagyon sokáig küzdöttek érte. Néhány néző ott maradt, és hangosan imádkozott velem.
Az interjút készítette: Vajland Judit
