(Forrás: http://www.haon.hu/) 2017. 01. 08. Gyürky Katalin
Debrecen – A színész megsemmisülésének az a leglényegibb üzenete, hogy a néző rájöjjön: mindent ő csinált.
„Ne kezdődjön újra a színház” – ezzel a meghökkentő mondattal indul a francia szerző és rendező, Valére Novarina esszéje, amely a világhírű színművész, Louis de Funés munkásságát tanulmányozva a színház mibenlétéről, a színész személyiségéről, egyben – ahogy azt már ez az első mondat is sugallja – a színjátszással kapcsolatos tévhitek lerombolásáról, a teátrumi létforma újragondolásáról szól.
A feladatot Novarina arra a Mészáros Tiborra bízta, akivel egy 2009-es, szintén Csokonai Színházas rendezése, a Képzeletbeli operett kapcsán már dolgozott együtt. Abban a darabban a debreceni színész egy regényíró szédítő monológját adta elő, s most, pár évvel később, amikor ezzel a produkcióval az egyetlen magyar Novarina-színésszé avanzsált, egy másik szédítő, a művészt és a közönséget egyaránt kemény munkára késztető monológot kapott. Egy zarathustrai mélységű kinyilatkoztatást, amelynek középpontjában annak az erőteljes megkérdőjelezése áll, hogy a színháznak az „örökös törzsökös alakokat: az alkoholista regényírót, a világi újságírót, a munkás proletárt, a felemelkedő és lecsúszó kispolgárt” kell bemutatnia, mégpedig rengeteg díszlet közepette, talmi jelmezeket felöltő színészek által. Az effajta színjátszás létjogosultságának megkérdőjelezéséhez Novarina Louis de Funés játékának másságát látva „vette a bátorságot”.
Az esszé
Novarina esszéje ennek a „másképp csinálásnak” a fázisait tárja elénk. Kiindulópontja az, hogy a játszónak, amikor színre lép, „le kell ölnie’” saját magát. A valódi színész nem a jelenlétével, hanem a hiányával hat, nem feltűnni, hanem nagyon is eltűnni akar. Mielőtt a deszkákra állna, le kell vetnie emberi öltözetét, meg kell fosztania a világot önmagától, mégpedig azért, mert csakis ilyen feltételekkel „emlékezhet vissza szavaira, és hajíthatja oda a mondatokat” a közönségnek. A színész tehát sokkal inkább szócső, mint hús-vér jelenlét: csak a szavai által alkotja újra a testét, visz húst a gondolatokba, születik meg újra, lényegül át, s ezáltal hoz létre valami addig nem létezőt, tölti ki azt az űrt, amelyet a színpad jelent. A semmiből hoz létre tökéletest, már ha olyan semmilyen és tökéletes színész, mint Louis de Funés.
A súly alatt a „szócső”
Ennek az igen összetett, bonyolult mondanivalónak az átadásakor – Novarina és társrendezője, Adélaïde Pralon instrukcióit követve – Mészáros Tiborra igen nagy súly nehezedik. Ahhoz, hogy a szöveg tartalmát hűen visszaadja, szintén „önmagát teljesen lerombolva” kell színpadra lépjen. Semmiképp se akarhat Louis de Funés-re hasonlítani, Funés-ként bejönni, hiszen az általa előadott szöveg minden egyes mondata azt sugallja: a színész attól még nem színész, ha valaki „bőrébe” belebújik, valakinek a ruháját magára ölti. Ennek megfelelően Mészáros valóban pusztán szócsőként – egyszerű fekete ruhában, mindenféle díszlet nélkül – érkezik meg abba az üres térbe, amelynek az esszé értelmében a színpadnak lennie kell. S „szócsőként”, egy fehér hangtölcsérbe beszélve nem eljátssza, „csupán” megidézi Louis De Funés-t, mégpedig – s ez az igazán eltalált eleme az előadásnak – azokkal az eszközökkel, amelyeket önmaga eltüntetésekor a francia komikus színész is használt. Például a táncával: a kimondott vagy a ki nem mondott gondolatok eltáncolásával, mert – halljuk a mozgás közben a szöveget – csak az eltáncolt gondolatoknak van értelme a színpadi térben. A láb nélküli gondolatok, amelyek nem táncolnak, gyorsan kimerülnek, s nem szolgálják a valódi színész munkáját. Vagy a Louis de Funés-re jellemző hátrafelé bejövetellel, amellyel minden este rátalált a színpadi éjszakában, a sötétségben a maga útjára. Az előadás alatt cseppet sem lankadó feszültséget pedig a magyar színművész francia komikusra szintén jellemző kiváló ritmusérzéke biztosítja, amely a jelenetek közötti éles váltások pontosságának is az alapjául szolgál.
Kevés, de izgalmas kellék
Hogy Mészáros Tibor mennyire nem akar a színpadon Louis de Funés-t játszani, azt a híres színészről mintázott, holtsápadt, falfehér arcú bábu mozgatása, központba helyezése is jól érzékelteti. „Alkalmazásakor” a hangtölcsérre már nincs is szükség, Mészáros Tibor itt már annyira „leöli” önmagát, hogy játéka, tánca közben elhisszük: Louis hangját halljuk, az ő hagyományos színházat megkérdőjelező, enyhén cinikus megnyilatkozásain gondolkodunk el. S amikor ez a bábu – Horváth Sándornak köszönhetően, aki végig precízen segíti a színművész munkáját – már fej nélkül, csak testben „tér vissza”, a színész „lábaival beszélését”, azaz a gondolatok láb általi közvetítését, a tánc funkcióját is még inkább felfogjuk. A fejnélküliség gondolatát folytatandó, Mészáros arca elé idő közben egy gyertya is odakerül: ez a színész beszéde közben folyvást ellobban, ami által a „színház arra lett, hogy éjjel ott az összes emberi arc elégjen” mondat értelmét is kezdjük kapizsgálni.
