A Shirley Valentine próbái közben a címszerepet alakító Majzik Edit mesélt színházeszményről, kihívásokról, az Árkosi Árpád rendezővel való kreatív közös munkáról és végül arról, mennyire tekinti feminista darabnak Willy Russell művét.
Fontos azzal kezdenem, hogy nem vagyok „egyszemélyes” színész, csapatban szeretek dolgozni. Sok ember gondolkodik és játszik együtt: ez az én színházeszményem. Véletlenek sorozatának köszönhető, hogy most mégis itt állok ebben az ismeretlen, ugyanakkor inspiráló helyzetben, hogy egyedül kell megküzdenem a nézők figyelméért, közös játékra hívnom őket egy legendás szerepben. S hogy a kihívás véletlenül se legyen kisebb: hosszú évek után térek vissza oda a szerep erejéig, ahol nagyon sokáig nagyon szerettem lenni, s ahol engem is szerettek!
A Shirley-ről azt gondoltam, nagyon jó alapanyag, csak rokokósan túlírt. Árpád is, és én is a szikárabb, szárazabb dolgokat kedveljük. Miután a szöveget lerövidítettük, azt hittük, innen már egyszerűbb lesz. Aztán újra belegondoltunk: ha nem pusztán a nézők nosztalgiájára szeretnénk építeni, hanem azt akarjuk, hogy az előadásunk színházilag és személyesen is jelentsen valamit, akkor mindenképp újra kell gondolnunk ezt a figurát.
Főiskolás koromban Árkosi volt az első rendező, akivel az iskolán kívül dolgoztam (épp Debrecenben) Füst Milán Boldogtalanok című darabjában. Árpád most is, mint akkor, nagyon nehéz feladatokat ad: a közös cél most sem a szövegfelmondós, deklamálós színház. Minden apró szituációt megpróbálunk − hol játékosan, hol tragikusan – a lehető legteljesebb módon kibontani. A Shirley által elmesélt történeteken belül rengeteg szereplő van, akik mind-mind másképp viselkednek, s akiknek megjelenítésére ez a nő mindig új formát talál. Színjátékosi palettája a naturalista játékmódtól egészen a bábszínházig terjed. Messzire mozdulunk a rádiójátékszerű megjelenítéstől vagy az egyszerű vallomásos formától. Tartalmas, a nézők fantáziájára is építő színházi élmény a célunk. Árpád rendkívül kreatív alkotótárs, tele sziporkázó ötletekkel, rengeteg instrukciót ad, alig győzöm kapkodni a fejem. Most, mikor beszélgetünk, a főpróbahéthez közeledve, egyelőre még minden egy kicsit kaotikus, de hál’Istennek magasan a léc, s nem alatta szeretnék átbújni.
Úgy hiszem, egyáltalán nem feminista darab. Arról az útról szól, amit egy nő önmaga jár végig, amit önmaga választott, de nem csak önmaga érdekében. Shirley már odáig jutott, hogy tehetetlennek érzi magát, érzelmi sivárságban, egyhangúságban él, és hirtelen úgy dönt, ad egy utolsó esélyt magának, hogy fiatalkori vágyait beteljesítse. Görögországi élményei után a testéhez is más módon viszonyul. Meg tudja teremteni saját női létezését és megérti, hogy a férje ugyanabban a csapdában vergődik, amelyben ő volt. A darab végén épp azért találkoznak, hogy megéléseit és megértéseit megoszthassa vele, hogy újra tudják definiálni közös életüket.
Számomra mindebből a legfontosabb tapasztalat, hogy merjünk küzdeni, merjünk szembenézni saját hibáinkkal, tágítsuk ki szűk látókörünket, ne mindig kívülről várjuk önmagunk megerősítését, így talán újra boldoggá tehetjük azt is, akivel együtt élünk. Ne legyen természetes, hogy életünk végéig változatlan módon élünk a párkapcsolatunkban! Én ezzel a belső szándékkal építem a karaktert.
(lejegyezte: Mispál Attila)