Keszég László rendezésében mutatják be Dürrenmatt nagy klasszikusát, Az öreg hölgy látogatását pénteken a Csokonai Színházban. A darab próbafolyamata a járvány miatt szakadt félbe még március közepén, így zoomon folytatták a munkát, majd nyáron, a szigorítások enyhítése után harmadjára álltak össze. A bemutató a Csokonai nagyszínpadán lesz, majd az előadás ideiglenes játszóhelyre költözik. Keszég Lászlóval nemcsak a „megpróbáltatásokról”, hanem arról is beszélgettünk augusztus végén, miért rajongója az abszurd drámáknak, Dürrenmattnak, és mit ért meghajlított erkölcs alatt.
Vágytál már vissza a színpadra, a munkába a karantén után?
Nagyon, mert szeretek dolgozni, szeretek próbálni. Viszont azt is észrevettem, hogy a nyári próbákon másként működik a bioritmusunk, nehezebb felszívni magunkat. Nem a motivációval van probléma, inkább az energiaszintünkkel, mert meleg van és ilyenkor általában pihenni szoktunk. Másfelől a zoomos próbák után jó dolog végre megszokott módon próbálni.
Azt mondtad, hogy zoomos próbákon több lehetőség nyílt a darab elemzésre, egy-egy jelenet kibontására. Érzed most ezeknek a beszélgetéseknek a hatását? Kevesebbet kell például instruálnod, vagy nincs nagy különbség?
Lélektani instrukciókat kevesebbet adok, viszont technikailag több feladat van.
Mi az oka annak szerinted, hogy divat Dürrenmattal kapcsolatban azt emlegetni, hogy nem árt leporolni egy-egy írását? Kinőttünk az abszurdból?
Én kifejezett rajongója vagyok a szerzőnek. Több szövegét is megrendeztem különböző színházakban és mindenhol volt egy efféle első benyomás, hogy talán egy kicsit poros.Valószínűleg azért van ez, mert már nem az abszurd drámák korát éljük. Az abszurd uralkodásának évtizedeiben, több tízezer abszurd dráma született és ebből csak az örökzöldek éltek túl. Maximum harminc. Azok viszont tökéletes darabok, amelyekben nem az adott kor számít, amelyben játszódik, nem az a fő motívum, hanem a problémák, amelyekre felhívják a figyelmet. Én egyáltalán nem tartom porosnak. A világszínházon belül folyik egy olyan elméleti vita, hogy van-e bármilyen értelme olyan darabokat játszani, ami nem a jelen pillanatban született és nem mai problémákkal foglalkozik. De még az sem fontos, hogy dráma legyen, csak az a lényeg, hogy az előadás a jelennel foglalkozzon. A másik oldalon ott sorakoznak a klasszikusok, akár több száz éves szövegek, amelyek újragondolva és újraöltöztetve megszólaltatnak minden korban létező, meg nem oldott problémákat. Én ezt az utóbbit gondolom igazán érvényesnek.
Az újraértelmezés jobban érdekel?
Igen. Azt gondolom, hogy egy ekkora intézmény, egy nemzeti színház, muszáj, hogy tudja, hogyan él egymás mellett a hagyomány és a modernitás. Elég ehhez Bartókot figyelni, hogy lássuk, milyen békésen megférnek egymás mellett. Mindemellett abszolút létjogosultságát látom a verbatim színháznak is, ami kiszól a közönséghez és létező problémákat érint dokumentarista módon. De úgy gondolom, hogy ennél sokkal több a színház, vagyis nem lehet minden előadás ilyen jellegű, mert akkor sok mindent elveszítünk.
Mire gondolsz?
Szűk mezsgye lenne és sok néző érdektelenné válna. Kivágna egy hatalmas darabot a nagybetűs kultúrából. Évszázados intézményekben, 500, 600 férőhelyes nagy házakban, tradicionális színházi szisztémával, bérletrendszerrel, erre is, arra is szükség van, úgy, hogy közben a darab reagáljon a jelenre is. Arra, hogy nagyon felgyorsult minden, rettenetesen dübörög a tévé, a kommersz és iszonyatosan nehéz a színháznak felvenni a versenyt. Ebben, véleményem szerint, legitim klasszikus szövegeket újra értelmeznünk, ráadásul így élvezhető, érthető és nagyon sokrétű tud lenni egy előadás.
Hogy lehet úgy hozzányúlni ehhez a darabhoz rendezőként, hogy ne csupán egy rögeszmés bosszúvágyról, ne a pénz mindenhatóságáról szóljon?
Az volt az alapgondolatom, hogy az erkölcs nagyon labilis, nagyon folyékony lett és azok az emberek sikeresek, valószínűleg minden korban, akik meg tudják hajlítani, vagy egy kicsit folyékonnyá tudják tenni az erkölcsöt. Megkérdőjelezéssel, szándékos félreértéssel. Azt látom, hogy ez a darab azért is örökzöld, mert lehet úgy is értelmezni, hogy meghajlott az erkölcs. Nem arról van szó, hogy itt csak Illnek van igaza. Pontosan tudjuk, hogy undorító, gyáva bűnt követett el: tönkrement és kiszolgáltatottá vált miatta egy nő, ráadásul a közös gyermekük a rossz életkörülmények miatt meghalt. Olyan sorsba taszított egy nőt, ami több mint bűn. Ugyanakkor Claire mániákus rögeszméje is elfogadhatatlan, amikor minden erkölcsi akadályt átlépve használja a saját előnyeit, a hatalmas vagyont, hogy bosszút álljon. A bűn megtorlása vagy kijavítása új bűnt szül. A színházi előadások úgy döntöttek, hogy ennek vagy annak van igaza. Ezt egyszerűen nem lehet megtenni, minél pontosabban, árnyaltabban el kell mondani a történetnek minden rétegét, és mindenki ki tudja választani, hogy mi az, ami a legjobban szíven üti, megüti.
Ill, aki megszégyeníti a szerelmét, ezek szerint nem lesz maga az ördög. A darab egy pontján, amikor ellene fordul az egész kisváros, akár együtt is érzünk vele?
Ő egy szerencsétlen, gyáva pocok, és nem szeretném, ha mellé állnának. Nagyon jó lenne, ha meg tudnánk maradni a tárgyilagos távolságban. Nem tudom, ez attól függ, hogy mennyire érzelmes egy néző. Ez szíve joga. Nem szeretném, ha patás ördögnek tűnne. Ő egy szenvedő ember, aki saját kálváriáját járja meg.
Nyilván gondolkoztál azon, hogy te személyesen mennyire tudnál ellenállni a pénz kísértésének. Tudnál-e európai és humánus maradni elutasítva a jólét ígéretét?
Mindenki mindig vágyik a pénzre. Azt sem tudom, hogy nem hamis-e az így értelmezett európaiság, mert olyanok vagyunk, hogy amit félre lehet érteni, azt félreértjük, akit át lehet vágni, átvágjuk. Azt hiszem, hogy ez is a tradíció része, és ez is európai. Az európai esetleg azt jelenti, hogy képesek vagyunk tenni ez ellen valamit.
Milyen értelemben?
Úgy értem, hogyha megtörténik a bűntett, és elfogadják, utána mégis működésbe lép egyfajta önreflexió. Én inkább ezt tartom európai vívmánynak. És ezt is világosan el kell mondani. Képesek vagyunk elborulva, nem gondolkodva belemenni egy helyzetbe, bármit hitelesnek látva és utána mégis elgondolkodunk, képesek vagyunk váltani.
Akkor mégis az erkölcs állandóságáról vagy valamilyen folytonos belső tartásról beszélsz.
Igen, de az inog. Nem vas, hanem inkább erős nád. Mindig ott van, nem lehet csak úgy kidönteni. Az öreg hölgy látogatása egy tanmese, minden erősebben van jelen, a színek nagyon világosak. Az vessen követ ezekre a szerencsétlen gülleniekre, aki nem így tenne, mint ők. Ha most itt ülnénk ötszázan a nézőtéren és bejönne valaki, hogy 175 millió forintot kap minden egyes család, ha az egyik színművészt valamilyen úton-módon eltüntetjük, akkor azt hiszem, sikerülne megbolygatni a közönséget. Tehát Claire egy nagyon nagy követ dob a tóba. A tanmese arról szól, arról ad egy ok-okozati logikával felépített történetet, hogy így is történhet, ha valaki egy ekkora követ bedob az állóvízbe.
Dürrenmatt pedig elképesztő ügyesen bánik az abszurddal…
A Nagy Romuluszt rendeztem először és már abban is benne van minden. Dürrenmattnak magával a rendszerrel van problémája. Azt gondolja, hogy nem jó, ahogy van, de nem tudunk mit csinálni. És ebből kifolyólag inkább megmutatom nektek, vagy felhívom a figyelmetek azokra az anomáliákra, azokra a tumorokra, amelyek ki tudnak nőni. És valahogy bízzunk abban, hogy az az önreflexív, az a kisagyban sokszor eltemetett ízlés vagy erkölcsi tanítás esetleg felébredhet.
A tudattalanod néha csak megszólít?
Ha nincs más, esetleg abban bízhatunk. De ez egy nagyon szélsőséges történet.
Fotók: Máthé András
