(Forrás: http://www.naplo.hu/) 2016. 04. 13. Szabó Katalin
Interjú: Kolonits Klára Liszt-díjas operaénekessel
A Magyar Állami Operaház énekese örök kihívásnak érzi, hogy mindig van jobb, igazabb megoldás.
A záróképben a főhős meghal a színpadon, a művészek azonban már az első meghajlásra mosolyogva lépnek elő, mert nem lehet titkolni az örömöt, amit a közönség ovációja vált ki. Az ünneplés legfőbb alanya a Violetta szerepét éneklő Kolonits Klára. A Csokonai Színházban a francia Nadine Duffaut rendezésében összesen tíz (még öt) alkalommal színpadra kerülő La Traviata bemutatója előtt beszélgettünk a Liszt-díjas énekesnővel, aki vendégként formálja meg Verdi egyik legismertebb hősnőjét.
Azt olvastam, hogy sokáig az első számú kedvenc szerepe volt Violetta…
Kolonits Klára: A mai napig így van. Most nem énekeltem ezt két naptári évig, s amikor az ember visszakap egy nagy szerelmet – miközben persze telik az idő és maga is változik –, ugyanazt érzi, mint amikor találkozik az igazival
Épp erre vonatkozik a kérdésem: egy szerep nemcsak énektechnika, mozgás, mimika, hanem egy érzésvilág is, amivé az alakot korábban felépítette. Van tehát egy kész Violettája, amikor jön egy új rendező, s elmondja, mi az ő elképzelése. Mit tesz ilyenkor a sok éven át formált saját hősével?
Kolonits Klára: Ez egy egészen eltérő Violetta, mint akit valaha játszottam. Azt hiszem, a nyolcadik vagy kilencedik rendezésben éneklem, és mindegyik más volt. Próbálom, hogy ne legyen nekem kőbe vésett figura sem zeneileg, sem hangilag, hanem bizonyos keretek között, szabadon rugalmas. Ez most nagyon kitágult: a próbaidőszak során a rendezőnő kevés időt tudott itt tölteni. Kaptunk egy felvételt, amiről otthon heteken át próbáltam megfejteni, hogyan tud összefésülődni az én személyiségemmel. Nadinnak már az első próbára az ő rendezését hoztam magammal. Láttam, hogy értékeli a felkészültségemet, és úgy éreztük, ez a megfogalmazás nagyon illik a habitusomhoz és a személyiségemhez. Beszélek valamennyire franciául, jól tudunk kommunikálni, de inkább szavak nélküli párbeszédet folytattunk, és Violetta, mint figura nőiségében nagyon erősen egymásra hangolódtunk. Nekem fantasztikus élmény volt, hogy ez konkrét utasítások nélkül is megtörténhetett.
Többször nyilatkozta, hogy nem eljátssza, hanem átéli az alakításokat. Milyen technikával lehet egy lélekbe ki-bejárni? Előadás után hogyan sikerül kibújni belőle, hogy aztán újra felvehesse?
Kolonits Klára: Sokáig az volt az érzésem – kivéve persze a saját feleség és anya mivoltomat – , hogy én akkor élek igazán, amikor a színpadon vagyok. Az volt a leggazdagabb állapot. Aztán igyekeztem úgy felépíteni az életemet, hogy minden téren teljes és gazdag legyen. Egyébként inkább visszahúzódó vagyok, semmint nagy társasági ember. Szeretem a külön, privát életemet. Akkor vagyok nyitva, amikor a színpadon állok. Akkor mindenféle impulzusnak, energiának kitárom magam. Tehát nem kell nekem ahhoz semmi különöset csinálni, mert én ott létezem. Egyszerű, mint amikor egy szobában felkapcsolják a villanyt.
Szembeötlő, hogy nemcsak énekben, hanem mozgásban, mimikában is Violettává válik, vagyis az éneklésen túl erőteljes színészi alakítást látunk.
Kolonits Klára: Az a jó, ha a hang nem cél, hanem egy eszköz, ugyanúgy, mint a fizikum, a gondolat, vagy a levegővétel. Természetes eszköz, mint a negyedik fal, ami a színpadon nincs meg, mert ott ül a közönség. A hang legyen az egyik megjelenítő elem. Nem több, nem kevesebb. Elárulom, naponta sok sok órát gyakorlok, hogy egyre jobban menjen.
Visszatérve az alakításhoz, az ének kifejezőereje mellett keskeny a határ, hogy mikor kevés és mikor sok a hozzáadás a színészi játékból. Önnek ki a biztos kontroll, kitől fogad el, vagy kér tanácsot?
Kolonits Klára: Több segítőm is van, de legfontosabb a férjem, aki most is itt volt, és egy nagyon komplett listát írt arról, hogy miben kellene pontosabban, konzekvensebben játszanom, vagy esetleg változtatnom. Általa állandó kontroll alatt vagyok hangilag és színészileg, mert ő nagyon sok előadást vezényel prózai színházban. Mivel a barátaink is többnyire színészek, tőlük szintén sokat tudok meríteni, hogy érezzem az arányokat. Mondok egy konkrét példát: Molnár Piroska olvasott fel Esterházyt. Lényegében ült a színpadon, és látszólag nem csinált semmit. De emögött óriási szakmai tudás és koncentráció volt, hogy így hasson ránk, nézőkre. Mindig ez a célom, hogy pont azt a mozdulatot tegyem meg, és pont az a gondolat legyen mögötte, és ne csináljam, hanem legyen igaz. Örök életemben – már nem lesz hangom, amikor még mindig – ez fog foglalkoztatni. Mert ez egy olyan balanszírozás, amit egyrészt nem lehet megunni, mert mindennél van jobb és igazabb megoldás, másrészt pedig kiapadhatatlan ihletforrás. Már én is jól látok a színpadon, látom magam, hogy ezt nem így kellett volna, vagy azt még csinálhattam volna. Szóval ez egy nagyon erős építkezés eredménye, és persze, itt van még a hangi építkezés. Most a debreceni színpadi próbákra is eljött egy kedves kis barátnőm, aki bejárta a nézőteret, és megmondta, hogy mikor melyik ponton állva jobb a hangzás. Ebből összeáll egy olyan kép, mint amikor vakként letapogatok egy szobát, és tudom, mi hol jó, s akkor se több, se kevesebb. Nem szabad a maximumot adni hangilag. Azt hiszem, úgy hetven százalék az ideális, néha egy kicsit kevesebb. Mint egy jó autó, amiben erőtartalék van: egy négyezer köbcentis szuper versenyautó például, ami nem fog az autópályán 150-nél többel menni, de ott van az a mérhetetlen tartalék. Ez nekem is szükséges.
