Visky Andrej először rendezett színházunkban, az október 27-én bemutatott Menekülők című történelmi drámával tette le névjegyét Debrecenben. A reformációról mint közös nyelvről, konformizmusról és lázadásról, illetve a történelmi rekonstrukció hitelességéről beszélgettünk vele.
− A pályázati kiírás a hit megtartó erejéről várt a gályarabbá lett prédikátorok példáját említve egy nagyszínpadi előadásra alkalmas drámát. A nyertes pályamű eleget tesz az elvárásnak?
− Amikor először elolvastam a kiírást, arra gondoltam, hogy ember legyen a talpán, aki erre darabot fog küldeni. Ebben a témakörben nehéz olyan darabot írni, amely nem leegyszerűsített igazságokat és történeteket mond el, amely nem válik didaktikussá és nem idealizál történelmi hősöket. A színház szerintem hús-vér emberekről kell szóljon és az életünk ellentmondásairól. A Menekülők egyszerre felel meg a kiírásnak és ennek a színházeszménynek.
− Azt írod egy helyen, hogy fontos a rendezői munkában a szöveggel eltöltött magányos idő. Mi volt a Menekülőkről az első benyomásod?
− Az tetszett meg először, hogy nagy embercsoportok mozognak benne. Megérintett az a közösségérzet, amelyet a darab világa megteremt, hogy az egyén és a közösség sorsa összefügg egymással: a legkisebb diáké a professzoréval, a menekülők sorsa a városéval. Egy nagy kapcsolati hálót láttam magam előtt, amelyben ha egyvalakivel történik valami, az mindenki más életére hatással lehet. Egyfajta nosztalgia töltött el, amikor olvastam a darabot – ma a különbözőségeinkre helyeződnek a hangsúlyok, az egyén kiismerhetetlensége, bonyolultsága került előtérbe, talán azért is, mert elszigeteltebbek vagyunk egymástól, mert kevesebb a közösségélményünk.
− Ha elképzeljük, hogy az 1660-as években tizenegynéhány ezres lakossága volt Debrecennek, akkor az ezerfős váradi diákság megjelenése valóban komoly dilemmát jelenthetett a város- és egyházvezetők számára, még akkor is, ha a Debrecenhez érkező diákok szintén református vallásúak. Közösségről beszéltél, és ilyen értelemben ez a dilemma azt kérdést is felveti, hogyan definiálja önmagát a közösség, és hogy mit jelent a felelősségvállalás, a hit, az áldozatkészség.
− A darabban a közösség és az egyén felelősségvállalása, hite, áldozatkészsége a menekülőkön keresztül mérettetik le – ezért válik központi dilemmává a befogadás. Nem tudunk befogadni önfeladás nélkül, anélkül, hogy ne engednénk el abból, akik vagyunk. Nyilván ez érvényes anyagi értelemben és nem kézzel fogható dolgokban egyaránt – rendkívül bonyolult és aktuális téma ez. Visszatérve a közösségre: a Menekülőkben a reformáció, a megújult hit volt a közös nyelv, a közös értékrend és a társadalmi párbeszéd alapja (ma sokkal nehezebb dolgunk van, hogy ezt a közös alapot megtaláljuk), és azért érdekes ez a darab, mert pontosan ennek az értékrendnek és közös nyelvnek a hitelessége fog megpróbáltatni.
− A kor emberét a hite, egyfajta transzcendens egység határozta meg, s ahogy te is mondod, kovácsolta közösséggé. Még a lázadó figurák sem tagadták meg a hitüket, s mindannyian ugyanazt a nyelvet beszélték. Milyen lehetőségek kínálkoztak, hogy mégis megmutasd a közösségtől való eltérést, azokat a figurákat, épp egy nőt, akik egyéni véleményt képviselnek?
− Az olvasópróbán a darab szereplőit két csoportra osztottuk: a konformisták és a non-konformisták. Ez persze némi sarkítással jár együtt, de ezek a kategóriák nagyon kortárssá tudják tenni a szereplőket: kik azok, akik a trendhez tartoznak, és kik azok, akik mernek kívülállókká, saját társadalmukban ,,idegenekké”, lázadókká válni, olyan véleményeket képviselni, amelyek nem kényelmesek? Azt, gondolom, hogy minden darab esetében érdekes ezeket a kérdéseket feltenni. Valóban, az egyik főszereplő egy non-konformista nő. Olyan radikálisan értelmezi az Istennel való kapcsolatot, hogy számára a vita is belefér. Belefér az, hogy felelősségre vonja Istent azért az értelmetlen (vagy értelmetlennek tűnő) tragédiáért, amelyet megengedett az ő életében. Lippainé egy szókimondó nő, aki nem fél mondatainak, cselekedeteinek következményétől, nem akar megfelelni senkinek. Azért fontosak a non-konformista szereplők, mert megkérdőjelezik a fennálló rendet, feszítik a társadalmat, igazi drámai figurák, akik radikalizmusuk miatt próbára tesznek mindannyiunkat − rajtuk keresztül vizsgálhatjuk meg saját hitelességünket.
− Volt benned fenntartás azzal kapcsolatban, hogy a Csokonai Színház egy történelmi dráma színrevitelére kér?
− Töredelmesen bevallom, hogy volt. Ilyenkor rögtön megjelennek előttem korhű díszletek és jelmezek, illetve olyan előadások, amelyek egy történelmi kor rekonstrukcióját tűzték ki célul, előadások, amelyeket én nem nagyon szerettem. Azt gondolom, hogy a színháznak nem feladata, hogy hitelesen rekonstruáljon egy történelmi korszakot – ezt az illúziót a film sokkal könnyebben, szebben, elegánsabban meg tudja teremteni. Egy történelmi dráma esetében is azokkal a kérdésekkel kell foglalkoznunk, azokat kell kiéleznünk, amelyek relevánsak annak, aki ma, Debrecenben ül be a színházba, függetlenül attól, hogy egy 17. századi drámát néz meg vagy egy antik görög tragédiát. A rendező és a dramaturg feladata, hogy minél több áthallást, kapcsolatot teremtsen korunk és − ebben az esetben − a 17. század között.
− Mit gondolsz, hogyan lehet „leporolni” a történelmi drámákat? Ha a színház nem képes rekonstruálni egy kort, nem képes az illúzióteremtés ilyen típusára, akkor milyen eszközei maradnak egy 1600-as években játszódó történet esetében, hogy rólunk szóljon, a mai nézőkhöz tudjon valós kérdésekkel fordulni?
− Például úgy, hogy az előadás képi világában nem a történelmi hűségre törekszünk, vagy legalábbis nem engedjük, hogy határt szabjon fantáziánknak. Nagyon sokat tud segíteni ebben a tér. A díszlettervezőnk, Helmut Stürmer, egy olyan teret javasolt, amely elemeli a történetet a 17. századból, és különféle értelmezési lehetőségeket nyújt. A díszlet nem pusztán egy illusztrációja, háttere a cselekménynek, hanem kontextust ad az előadás értelmezéséhez, és szerves része annak a filozófiai, politikai, morális küzdelemnek, amely létrejön az előadás eszmei szintjén.
− Meghagyja a nézőnek, hogy a képzeletével töltse ki a teret?
− Igen. Ez a lecsupaszított tér mindenképpen egy meghívás a nézőknek, hogy részt vegyenek a történetben és képzeletükkel gazdagítsák a látottakat. Azt remélem, hogy ezzel a technikával hitelesebb és érdekesebb is lesz az előadás, mintha pontosan rekonstruálni próbálnánk a darabban megjelenő helyszíneket.
− Volt a történetnek áthallása benned a jelenlegi migránskérdésre?
− Volt, nem tudtam magamat függetleníteni, mert annyira itt van a levegőben. Nyilván ez egy teljesen más történet, lévén, hogy ebben az esetben magyarokat kellett befogadnia a debreceni kollégiumnak, de végső soron ugyanazokat a kérdéseket feszegeti: mennyit tudok feladni a saját kényelmemből másokért? Fel tudom-e áldozni saját intézményem, közösségem biztonságát, egységét azért, hogy idegenek otthonra találjanak? Az előadásban nincs konkrét utalás a menekültválságra, viszont a mindenkori menekülőre mint archetípusra van, és ezt én nagyon fontosnak tartom.
− Kik voltak azok a szereplők, akik leginkább foglalkoztattak?
− A Lippai házaspár. Nagyon mélyen tudok azonosulni Lippai professzor idealizmusával, azzal, hogy annyira tud ragaszkodni személyes projektjéhez, hogy az már-már egy önmegváltás-történetté alakul. Azáltal lesz valakivé, hogy másokért tesz valamit, úgy érzi, hogy a közügy szolgálatával tudja jóvátenni személyes életének csődjét és azt a tragédiát, amelyet paradox módon pont szakmai elkötelezettsége okozott. Ez a mi családunkban mindenképp téma. Lippainé személye és keresése is közel áll hozzám. Őt egy örök lázadónak érzem. Valami miatt mindig úgy jelenik meg előttem, mint egy kislány, aki mindent másképp csinál, mint ahogy szokás, aki mindig keresi a dolgok értelmét, s elég bátor, hogy feszegesse a határokat.
− Édesapád, Visky András a darab dramaturgja. Mit változtattatok az eredeti szövegen?
− A munka egyik része sűrítés és húzás volt: például rövidítettünk egyes replikákon, hogy ritmust adjunk a disputáknak. Másrészt pedig kibontottunk, felnagyítottunk olyan dolgokat, amelyek csíráikban már megvoltak a darabban: álomképekkel, jelenésekkel, szöveg nélküli jelenetekkel gazdagítottuk a cselekményt, amelyek remélhetőleg abban fogják segíteni a nézőt, hogy minél több dimenzióját érzékelje, megtapasztalhassa a történetnek.
− Először dolgoztál a Csokonaiban? Hogyan élted meg a próbafolyamatot?
− Többek között azért volt jó együtt dolgozni, mert mindenkit érdekeltek a darab által felvetett kérdések. Sokszor kerültek elő személyes példák, történetek az olvasópróbák beszélgetésein, legyen szó akár a hitről, a befogadásról vagy a megbocsátásról. Jó érzés olyasmin dolgozni, aminek tétje van mindannyiunk életében. Nyitott, kíváncsi és munkaéhes társulatnak tartom a debrecenit.
− A Yale Egyetem rendező szakán végeztél 2015-ben. Az ott tanult módszertanból, technikákból mit tudsz kamatoztatni a rendezéseidben?
− Fiatal rendezőként még mindig keresem, hogy mi a megfelelő módszer céljaim elérésére. A társulatból, a színészekből, meg persze az előadás és a szöveg műfajából próbálok kiindulni, amikor egy bizonyos módszer vagy stratégia mellett döntök. Konkrétabban válaszolva a kérdésedre: Amerikában sokat foglalkoztam a cselekvő elemzés nevű módszerrel (angolul the method of action analysis) − ezt tartom legfontosabb segédeszközömnek. Arra figyelek a próbákon, hogy a szereplők cselekvéseinek a logikáját találjuk meg. Hasznosabbnak tartom, ha arról beszélgetünk a színészekkel, hogy mit akar megcselekedni, elérni a szöveggel a szereplő, és nem arról, hogy mit érez. Ez utóbbi túl absztrakt, nehéz megfogalmazni, és félrevezető tud lenni, mert elkezdünk nagyon érezni a színpadon. A cselekvő elemzésből inspirálódva én is azt gondolom, hogy ha megkapjuk a helyes cselekvéssort, akkor az érzelmek maguktól követni fogják ezeket, nem kell kierőltetnünk őket.
− Alapító tagja vagy Kolozsváron egy alternatív színházi társulásnak, a Váróterem Projektnek. Azt elárultad a beszélgetésünk elején, hogy vágyad, hogy ez a társaság valamiféle állandóságot, biztosabb jövőt tudhasson magáénak. Mesélnél erről?
− A Váróterem Projektet két másik színész kollégámmal (Imecs Levente és Csepei Zsolt − a szerk.) alapítottuk, amikor harmadévesek voltunk a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színművészeti szakán. Az itt-ott látott kőszínházi előadásokról beszélgetve jutott eszünkbe, hogy mi miért ne csinálhatnánk másképp? Kedvet éreztünk arra, hogy megcsináljuk a magunk buliját, hogy kitaláljuk saját generációnk színházát, esztétikáját – idealizmusunkból és barátságunkból született a társulat megalapításának ötlete. Jegybevételből és pályázatokból tartjuk fenn a társulatot, de ez távolról sem elég arra, hogy kizárólag a művészetre koncentráljunk (a színészek díszleteznek, takarítanak, szerelnek stb.) Egy lerobbant gyárépület szárnyát béreljük, és most nemrég jutott oda a társulat, hogy a színészek díjazása eléri a romániai minimálbért, ami éppen, hogy elég a túléléshez, viszont arra korántsem, hogy például a színészek családot alapíthassanak. Egyelőre utópia, de szeretnénk, ha az előadásokon nem érződne a túlélésért való küzdelem, vágyunk egy stabilabb, kiszámíthatóbb jövőre.
Az interjút készítette: Vajland Judit
