(Forrás: http://www.haon.hu/) 2019. 03. 07.
Debrecen – A Csokonai Színház március 1-jén mutatta be a darabot Szabó K. István rendezésében.
A 20. század közepén Max Frisch a középkori moralitásokból ismert, mindenki, bárki jelentésű Jedermann szóból az általános emberi ostobaság kifigurázásának céljából alkotta meg a maga Biedermannját s annak gyújtogatókkal való tragédiáját. Arra, hogy a svájci író egyébként a nácik okozta világégésre figyelmeztető s e veszélyeztetettséget fel nem ismerő kisemberről írott darabja mennyire aktuális ma is, Szabó K. István Csokonai Színházban bemutatott Biedermann és a gyújtogatók-adaptációja a kiváló példa.
Az aktualizálás miatt
Amíg a Frisch-darab keletkezésekor a Biedermann házát (is) veszélyeztető gyújtogatókat egyértelműen a német nemzetiszocialistákkal lehetett azonosítani, Szabó K. István aktualizáló adaptációja inkább a mai társadalom jóléti, már-már a tunyaságig menően jóléti állapotának veszélyeire hívja fel a figyelmet.
Biedermannak ugyanis – akinek dúsgazdag hajszesz-kereskedőként mindene megvan: háza, pénze, családja – épp az anyagi biztonsága, azaz a gazdagság „agymunkát” elnyomó, a gondolkodás kényszerét háttérbe szorító állapota okozza a tragédiáját. Ezért a házába érkező, magát hajléktalannak mondó egykori díjbirkózó, Schmitz, azaz Szepi (Herczeg Tamás), valamint a társa, az állástalan pincér Eisenring (Janka Barnabás) minden további nélkül befészkelheti magát Biedermann padlására, aki a korlátoltságánál fogva még akkor sem hajlandó bennük a gyújtogatókat meglátni, amikor benzinnel teli hordókkal pakolják tele lakása felső szintjét.
A gazdagság „mindent visz”
Szabó K. István jólét okozta tragédia koncepciójához rengeteget tesz hozzá a díszlet, a jelmezek, valamint a zene is. Az erdélyi kötődésű rendező most is a számára már „jól bevált” román alkotógárdával dolgozott együtt annak érdekében, hogy a lehető legplasztikusabban láttassa a dúsgazdag, de buta kisember sztereotip tragédiáját, egyben paródiáját a színpadon.
A Janis Vasilatos tervezte minimalista stílusú lakásbelső, hozzá a giccses, a pénzben úszó család tagjainak mérhetetlen ízlésficamát tükröző jelmezek (Florina Vasilatos alkotásai), valamint az Ovidiu Iloc szerezte, szarkasztikus hangulatot árasztó zene mind-mind felerősíti azt az iróniát és kifigurázást, amellyel Szabó K. István rendezése a Biedermann-félék felé fordul. A darabban ugyanis – ostobaságánál és struccpolitikájánál fogva – nemcsak Biedermann „nem látja a fától az erdőt”, hanem a legalább annyira stupid felesége, Babette (Oláh Zsuzsa kiváló alakításában) sem. Ő is behódol az érkezőknek, főleg Szepinek, akit, gyermektelen asszonyként, életének ezt a hiátusát kitöltendő, értesülvén a férfi „tragikus gyermekkoráról”, már-már anyai oltalmába vesz, amelyet a darab egyik remek és feledhetetlen „túlsózott lágytojásos” jelenete a találó „só se róla” szófordulattal megspékelve érzékeltet velünk.
Nyelvi bravúrok
Ha már a szófordulatoknál tartunk: Szabó K. rendezésének Parti Nagy Lajos friss fordításával és Adorján Beáta dramaturg hathatós közreműködésével az is az érdeme, hogy a Frisch-dráma eredeti, helyenként avíttos szövegét is modernizálta. Ez nemcsak az egyes szavak mai fül számára befogadhatóbbra cserélésében nyilvánul meg (például abban, hogy Szepi a teketóriázás szó helyett a felhajtás kifejezést használja a vendéglátásakor, vagy abban, hogy a drámában szereplő istenítélet szó a színpadi adaptációban – ismét a jólétből fakadó veszélyeztetettségérzetet erősítendő – az isteni élet kifejezésre rímel), hanem a tűzoltók kórusából kivált karvezető, Feuerleiter (Kéringer László) dalszövegeinek a szinte teljes megváltoztatásában is. A már a kiváló jelmezének köszönhetően is a szarkasztikus hangulatot erősítő, időről időre dalra fakadó karvezető által énekeltek ebben az átiratban még egyértelműbbé teszik Biedermannék gyújtogatókkal szembeni ostoba vakságát.
A csúcspont váltást is jelent
A házaspár vakságának csúcspontja a házukba befogadott gyújtogatókkal elköltött „utolsó vacsorájuk”. A Biedermann egyik fennen hangoztatott, de mindenféle komolyabb tartalmat nélkülöző elve, az „osztálykülönbségek felszámolása” érdekében puritán körülmények között felszolgált vacsora (ahol – nyilván tudat alatt – de épp a leginkább éghető kellékeket, a terítőt és a szalvétát utasítja vissza Biedermann), a szemfényvesztésnek, egyben véleményem szerint a darabnak is a csúcspontját jelenti. Schmitz itt ugyanis a korábbi munkahelyeire, „a porig” égett cirkuszra, majd színházra jellemző „mutatványaival” végképp a szemmel látható valóság fölé/mögé/mellé emeli a házaspárt. Ráadásul, miközben kísértetet játszik, s a házigazdák találgatják, hogy kit is idéz meg szellem formájában, a rendezés Biedermannék felszínes műveltségére is rávilágít. A Hamletre, a Kőszoborra való utalás mellett a Frisch-drámában nem szereplő, de itt a szövegbe emelt moralitásjáték-cím, az Akárki-tipp azért kiváló, mert ez nemcsak Biedermannék sznobizmusát láttatja, hanem ismét az általános emberi ostobaság bemutatásának szintjére emeli a szituációt. A csúcsjelenet pedig – a gyújtogatás bekövetkeztével – átvezet a darab utolsó, egyben teljesen más hangulatú részébe is.
