(Forrás: http://kutszelistilus.hu/) 2015. 10. 07.
SORSKÚT – BORBÉLY SZILÁRD I.
Egy évvel Borbély Szilárd 2014. február 19-én bekövetkezett tragikus halála után, 2015. március 20-án a debreceni DESZKA Fesztiválon beszélgetést tartottak a szerző színpadra szánt és nem színpadra szánt, de oda is eljutott műveiről.
A résztvevők valamennyien személyesen is ismerték Borbély Szilárdot, ezért vállaltan szubjektív beszélgetés volt ez, ahol az írói teljesítmény mellett az emberről legalább annyi szó esett. Háromrészes sorozatunkban összefoglaljuk a kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakat.
A résztvevők:
Árkosi Árpád – rendező
Bódi Katalin – irodalomtörténész
Csikos Sándor – a Csokonai Színház tagja, színész, rendező
Fazakas Gergely Tamás – irodalomtörténész, a beszélgetés moderátora
Radnóti Zsuzsa – dramaturg
Ráckevei Anna – a Csokonai Színház igazgatója
Vidnyánszky Attila – a Nemzeti Színház igazgatója
Fazakas Gergely Tamás:
Szándékosan szubjektív beszélgetést szeretnénk tartani, olyan beszélgetést, amely nem tudja, és nem akarja elfeledni azt, hogy Szilárd testi jelenléte több mint egy évvel ezelőtt megszűnt itt a földön, de az emléke és az írásos nyomai itt vannak velünk. Eltelt egy év, lassan ez már fizikai távlatot is jelenthet, ezért a szubjektív beszélgetés és a barátra való emlékezés mellett természetesen a szövegeiről is szó lesz. Azt szeretnénk, ha ez egy olyan beszélgetés lenne, ahol pontosan arról beszélünk, hogy van jelen a test, hogy vannak egyszerre jelen a szövegek, mit jelent az a formanyelv, színházi nyelv, amelyet drámái szövegileg megpróbáltak magukba foglalni. Mi a különbség, ha ezeket a drámákat színre viszik, és ha nem drámák, amiket színre visznek a részben itt ülők, hanem olyan szövegek, amelyek nem színpadra íródtak eredetileg? Tulajdonképpen emlékekről lesz szó, és azt szeretném, ha ezt a szubjektív szempontot bátran és erőteljesen meg tudnánk jeleníteni.
Radnóti Zsuzsa mint szövegekhez hű személy megírta azt a megszólalást, amely erőteljesen kapcsolódik ahhoz, amit én itt körvonalaztam: hogy mi történik a szövegben, műhelymunkában és mi történik a színpadon. Ő ezt dramaturgként kitűnően látja, és kitűnően kapcsolódik ez a fajta gondolkodás ahhoz az íráshoz, amit kritikaként jelentetett meg Szilárd drámai szövegeiről, és amit két évvel ezelőtt előadott itt a DESZKA-n, aztán szerkesztett, írásos formában jelentetett meg a Jelenkorban 2013 júniusában, ha jól emlékszem.
Radnóti Zsuzsa:
Elnézést kérek, szokásos módon mindig előre megírom, amit el akarok mondani. Ez így volt két évvel ezelőtt is, amikor még a jobbomon és önök előtt ült a drága Szilárd a maga hihetetlen mosolyával, szomorú nézésével és azzal a szomorú, kedves magatartásával és létével, amely létrehozta ezt az életművet, amiről azt hiszem, beszélni fogunk még nagyon sokáig. Én egy hosszabb tanulmányt fogok róla írni, mármint a drámáiról, és abból egy részletet olvasnék föl most nektek, kicsit folytatom, amit Gergő felvezetett, és egy kicsit másról beszélek, mert már a címe is egy kicsit máshonnan közelít. Az a címe: Borbély Szilárd emberi és írói szenvedéstörténete.
A rettenetes trauma, amely 2000 karácsonyán érte a szülei ellen elkövetett rablógyilkossággal, életét, lelkiállapotát azonnal, életművét fokozatosan változtatta meg és mélyítette el. A személyes szenvedéstörténet stációit követhetjük nyomon nagy műveiben, de úgy, olyan zseniális metamorfózissal, hogy miközben egyre bátrabban és nyíltan személyes lett, annál inkább egyetemessé, általános léttörténetivé tudta tágítani saját, személyes sorstragédiáját, amit például Az Olaszliszkaiban, ebben a különösen nagy hatású drámájában már egy megrendítő országlátomássá is tudott növeszteni.
Hét évvel később, 2007-ben jutott el oda, hogy levéve összes beszélői álarcát, eldobva művészi énje áttételeit, brutális dokumentarista nyíltsággal adja közre az akkori történeteket az Egy gyilkosság mellékszálai című hátborzongató írásában.
Mikor megtelefonálták neki a hírt, 2000 karácsonyán, akkor:
„Megértette, de még nem élte meg. Aztán befelé kezdett zuhanni, be a testbe. Érezte a tapintható sötétet, érezte a zuhanás gyorsuló tempóját.
Ismeretlen mélység nyílt meg a talpa alatt, amely magával rántotta, valahová mélyre, le a testbe.”
Három év telik el ebben a szerintem halálközeli bénultságban, mellékmunkák abszolválásával, majd 2003-ban jelenik meg a Berlin-Hamlet című verseskötete, amely nyitánya volt az életmű új korszakának, és amelyben ugyan még a költői én általánosságai mögé rejtőzik, de már egyes szám első személyben mer beszélni. A lassú változást is jelzi a könyv szemérmes ajánlása: Ilonának, Mihálynak. Ez a két név szüleit jelzi. Ekkor még saját magát védve a nyilvánosság elől, magáról hallgatva akarta kimondani a belsejében folyamatosan meglévő katasztrófákat. A későbbi, már előbb említett 2007-es írásban viszont már egyes szám harmadik személyben beszél még mindig önmagáról, de már álarc nélkül a költő.
Vagyis a költői én-szerep rejtőzködése nélkül és a tragédia utánról is beszél a következőképpen:
„Elhatározta, nem ír, nem beszél. Úgy tesz majd, mintha meg sem történt volna. Aztán felborult a terve. A költőnek nincs magánélete. Az érzelmeket használja, amelyekkel, mint savakkal – testből jelentéseket old ki, kiszűri a szövegek alapanyagát, amelyből majd versek, illékony, nem létező tárgyak jönnek létre.”
És ez a néhány mondat valamiféle biztató változást jelzett: az élet- és az írásgörcs oldódását. És ha ragaszkodott volna továbbra is a hallgatás, a kozmikus szégyenérzet lélekölő parancsához, félő, hogy a tragikus öngyilkosság jóval korábban bekövetkezik.
2004-ben, majd kibővítve 2006-ban adta ki kézből szinte terápiás folyamatként a Halotti pompát, 2005-ben pedig a Míg alszik szívünk Jézuskáját. E két megrázó verseskötetben már teljes nyíltsággal beszél a költészet pompájába ágyazottan saját tragikus létállapotáról és szülei haláláról. Ezt a nyíltabb írói hangot horrorisztikusan felerősíti, hogy a Halotti pompa húsvéti és haszid szekvenciái után a könyv jegyzetanyagában a maga pőre tárgyilagosságában közöl három újságcikket magáról a rablógyilkosságról, majd a tárgyalás megkezdéséről, végül a mellbevágó hírről, hogy bizonyítékok hiányában felmentették a gyanúsítottakat. Mindkét kötetben a végletek összeszikráztatásával ér el erős, dramatikus hatásokat. Nem véletlen, hogy Vidnyánszky Attila abszolút megérezte a költői anyagban ezt a hatalmas, sötét, látomásos színpadi lehetőséget, és emlékezetes, nagyszerű előadást formált a szövegekből.
A Halotti pompában olvashatjuk még ezeket a szinte démonikus mélységű sorokat: „Egyszer meghaltam már tehát, és hogy túléljem halálom, magamra vettem azt, aki hasonlít rám, a másom itt él velem azóta is.”
Hát, eléggé fantasztikus mondatok. Egy ilyen Jekyll és Hyde történet is benne van, azon kívül, hogy az ő tragédiája.
És e két csodás, felszabadító erejű kötet után jelent meg 2007 karácsonyán felzaklató vallomásként a már kétszer említett Egy gyilkosság mellékszálai. És itt már semmi rejtőzködés nincsen, csak tárgyilagos, pontos, részletes leírása a tényeknek. Odáig elmenve, hogyan csókolta meg halott anyja pergamenszárazságú, a szörnyű, baltás bántalmazás, majd a boncolás után valamennyire rendbe hozott, összevarrt arcát.
2008. Az Olaszliszkai című sötét, oratorikus, dramatikus szövegben valamelyest már háttérbe húzódott, mégis felismerhetően benne van a személyes kataklizma, de hangsúlyosan előtérbe kerül a mai magyar egész valóságra kitágított, a kilátástalanságba süllyedő ország riasztó rajza az elvadult tájakról és az elvadult emberekről. A tanárlincselés és az ősi temetőt kereső, eltévedt idegen riasztó és drámai jelenetei után, záró kódaként, a lincseléssel gyanúsított egyik vádlott tárgyalása zajlik valami különös bizonytalansággal a színen, mert nem lehet tudni, hogy valóban a mindent tagadó vádlott-e a főbűnös. Ez a rész szinte felidézi Szilárd rémálmát szülei feltételezett gyilkosainak tárgyalásáról, amikor is az évekkel később megtartott számonkérésen végül is felmentették a vádlottakat, mert nem voltak egyértelmű bizonyítékok. Tehát ad absurdum lehet, hogy a vádlottak tényleg ártatlanok, és az igazi gyilkosok a tett óta szabadon flangálnak. És ez a bizonytalanság, ez a velőkig ható bizonytalanság élhetett az ő műveiben és saját magában is tovább.
Az idő szorít. Így nem beszélhetek a személyes sors bonyolultabban kódolt megjelenéseiről a két későbbi nagy jelentőségű drámájában.
Ha a gyakorlatban nézzük drámáinak sorstörténetét, azt látjuk, hogy ezek a nagy drámák soha nem tudtak igazi sikert elérni, sőt, több közülük még bemutatva sincs, viszont a más műfajú szövegeiből összeállított előadások mélyen megérintik, megrendítik az embereket. Ilyen volt a már említett Halotti pompa, és ilyen a ma este látható, prózai remekművéből, a Nincstelenekből készült erős hatású történet.
Szilárd drámai szövegei nehezen felejthető, sűrű színpadi szövegek, olyanok, mint az általa sokat elemzett és csodált Csongor és Tünde: elsőre nagyon nehezen adják meg magukat. Miután dramaturgiájuk nálunk hagyománytalan, szövegei is speciális beszédmódot igényelnek, sok kísérlet, sokfajta megszólalás kell ahhoz, hogy ez a drámai oeuvre élő és szerves része legyen a színházi életünknek.
Nagyon tisztelem Árkosi Árpád makacsságát, hogy abszolút elsőként, bátran, két megközelítésben is nekivágott ennek a nagyon bonyolult stílusú és szövegű Akár akárki moralitásjátéknak. Hasonló bátorság kell a még be sem mutatott világszínházi tablóhoz, a Szemünk előtt vonulnak el-hez is. Talán Az Olaszliszkai és a Szól a kakas már hamarabb színpadra kerülhet, mert egyszerűbb konstrukciók. A Szól a kakas már remek klezmer zenével, jókedvűen csibészes, könnyed, játékos stílusban sikerre is számíthat egy jól megkomponált előadási példánnyal. A befogadási történetet ugyanis még az is nehezíti, hogy Szilárd természetesen nem volt gyakorlott színpadi szerző. Már nem helyrehozható adóssága mindnyájunknak, hogy életében nem adatott meg neki, hogy jelentős darabjai előadási példányainak előkészítésében és azok elkészítésében ő maga is aktívan részt vegyen. Sok tévút és késleltetés elkerülhető lett volna. Most már mindezt nélküle, sokkal tudatosabban kell, ha lehet, végrehajtani.
Végül azzal zárnám, hogy mégis volt egy szeretetteljes, befogadó, fontos és inspiráló közege Szilárdnak, mégpedig éppen ez a színház, ahol vagyunk. Nemrég Árkosi Árpád is itt kapott bizalmat. Vidnyánszky Attila nagyszerű Halotti pompájáról már volt szó, de itt került színre anno 1999-ben első drámája, A kamera.man is, Pinczés István és Dobák Lívia közreműködésével, amelynek első megjelenése a Nyílt Fórum-kötetekben történt. Legutoljára a Szól a kakas már-t olvastuk fel a POSzT-on. És itt, ebben a színházban is felkéréseket kapott új művek írására. Így született a Jászai monodráma Ráckevei Annának és a kötetébe is felvett Istenasszony Debrecen, az egyetemisták felkérésére és Csikos Sándor rendezésében. Mindnyájunk, az egész szakma nevében köszönet érte.
Vannak alkotók, akik betölthetetlen űrt hagynak maguk után. Ilyen volt és ilyen marad Borbély Szilárd, mindaddig, amíg magyar irodalom lesz a földön.
Köszönöm szépen.
(Radnóti Zsuzsa felolvasott írásának kibővített, némileg átírt változata azóta megjelent a Jelenkor 2015 júniusi számában. Az elhangzott változatot teljes egészében, a szóban hozzáfűzött megjegyzésekkel együtt közöltük.)
Fazakas Gergely Tamás:
Nehéz megszólalni. Köszönjük ezt a nyitószöveget, és valóban legyen ez a nyitószöveg. Kérném Attilát, hogy onnan közelítse meg, és így kapcsolódjon az előzőkhöz, hogy mit jelent az, amikor nem egy drámai szövegre építünk, mit jelent ott az a szólam, ami nem biztos, hogy színpadra termett. Milyen rendezői és dramaturgiai feladatokat ad ez?
Vidnyánszky Attila:
Nem ez volt az első olyan jellegű előadásom (ti. a Halotti pompa – a szerk.), ahol nem egy kész darabból építkeztünk, hanem versből. Például A szarvassá változott fiú megelőzte ezt az előadásomat. Számomra végtelenül érdekes az, amikor ott születik, ott alakul és ott formálja magát az anyag. Kifejezetten szeretem a félkész szövegeket, a szabadon gondolkodó drámaírókat, akik hajlandók együtt újraszülni az anyagot a társulattal.
Én a Halotti pompa című verseskötetet ajándékba kaptam, mintegy útravalóul, amikor idekerültem Debrecenbe. Utána hamarosan meg is ismerkedtem Szilárddal, és az a mélység, az a fantasztikus emberi nagyság, ami ebből a verseskötetből pillanatok alatt lejött számomra, az inspirált, hogy egyre mélyebben ássam bele magamat a történetbe. Szilárd partner volt ebben. Nagyon szemérmesen, rá jellemzően, nagyon óvatosan, de egyre beljebb engedett a történetbe. Nem lepte meg a kérés sem, vagy lehet, hogy meglepte, de én nem érzékeltem semmifajta ellenállást, hogy nekifeszüljünk, és megpróbáljunk belőle előadást csinálni. Egyre bátrabbakká váltunk, egyre személyesebb lett ez a történet.
Volt egy gyönyörűséges beszélgetésünk itt, a stúdióban, úgy a próbafolyamat közepe táján Szilárddal, egy háromórás vagy majd’ négyórás beszélgetés, a felvétel talán Kozma Andrásnál megvan. A beszélgetés nagy része a bűnről szólt, a bűn viszonylagosságáról, az életlehetőségeinkről. Nyilván megpróbáltuk sarokba szorítani, és valamifajta válaszokat kicsikarni belőle a konkrét mű, a konkrét, alakuló előadásunk, a megélt trauma kapcsán. Nem sikerült sarokba szorítani, viszont felzaklatni annál inkább, így egy furcsa, félbe maradt beszélgetés lett belőle.
„Jön egy ember délről,
vállán van kereszt
kérdezgetik tőle:
„Honnan vetted ezt?”
Nem felel, ha kérdik,
mért nem teszi le,
csak viszi magával.
Nem fér zsebibe.”
(Halotti pompa, Aeternitas (2), Első könyv – Nagyheti szekvenciák)
Nekem óriási lelkiismeret-furdalásom van, mert ő elhozogatta hozzám a darabjait, én meg mindig rohanok, ő meg sokkal szerényebb volt annál, mint amilyen szemtelenségre a tehetsége feljogosította volna. Nem sikerült egy sor dolgot végigbeszélnünk. Próbáltam inspirálni őt arra, hogy a versei látomásszerű, ezer irányba asszociáló gyönyörűsége, ihletettsége próbálja őt áthatni a drámái írásában. Megpróbált valahogy számomra kicsit egyszerűsíteni, kicsit profánabb módon fogalmazni. Nekem mindig hiányérzetem volt, és hát meg is mondtam neki, hogy a Halotti pompa verseinek mélysége, magassága, száguldása kéne, hogy előjöjjön a drámai szövegeiből is. De hát dolgozni kellett volna, pont azt nem csináltuk meg, amit leginkább kellett volna, leülni, és végigmenni a történeten.
Egészen gyönyörűséges a Halotti pompához való viszonya is. Először nagyon szemérmesen nem nézte meg, azt mondta, hogy ő ezt nem tudja megnézni, aztán úgy félig-meddig nézte, kicsit megnézte az előadást. Újraélni, átélni egy ilyen iszonyatot nagyon-nagyon nehéz. Nagyon hálás vagyok neki, hogy hagyott engem, hagyott bennünket dolgozni, és hagyta megszülni a mi Halotti pompánkat. Semmihez sem hasonlítható anyag. Én nagyon szeretném a Nemzetiben játszani, már régen repertoáron lenne, ha nem történt volna a tragédia. Azóta másként látom ezt az anyagot. Újraolvastam a kötetet, újra akarom szülni, ez már egy másik előadás lesz. A versek, egy sor vers egészen másként hat, és egész másként zaklat föl. Biztos, hogy még egyszer megpróbálok fogást keresni ezen az anyagon.
A szöveget lejegyezte, szerkesztette: Turbuly Lilla.
2015. október 7.
