Pénteken debütál, magyarországi ősbemutatóként Gemza Péter rendezésében Xavier Daugreilh Őszintén szólva című komédiája , mely a francia komédia hagyományait követi. Mercs János egy értelmiségi figurát alakít benne, aki a szerelem miatt hazugságok hálójába bonyolódik. Vele beszélgettünk arról, milyen öröm számára, hogy a drámai szerepek után most egy könnyedebb, ugyanakkor mégis tanulságokkal teli történetben állhat színpadra.
Mennyire érzed a sajátodnak a francia vígjátékok világát? Játszottál pár éve a Hogyan nevezzelek? című darabban is, most pedig egy intellektuális, de kissé bizonytalan újságíró szerepében tűnsz majd fel Xavier Daugreilh darabjában.
Egy vidéki színész szerencsére sokféle műfajú darabbal találkozik, nagyon élvezem ezeket a munkákat is. Természetesen azt gondolom magamról, mint a legtöbb ember, hogy jó humorom van. E mellett persze ott él bennem egy sznob, értelmiségi fickó is, aki a drámaírás csúcsának Shakespeare-t és Csehovot tartja. Ezért amikor a Hogyan nevezzelek? először került a kezembe, elfogott a kétely, de tudom, hogy a vígjátékokra óriási szükség van és nekem is jó, ha a Don Quijote mellett egy teljesen más világot is megmutathatok.
A színészek gyakran mondják, hogy milyen nehéz műfaj a vígjáték, hogy természetesen viccesnek lenni igencsak nagy feladat…
Így van és a vígjátéknál közvetlenebb a nézői reakció is. Azonnal kiderül, hogy valóban vicces-e egy jelenet vagy sem, ami jófajta felhajtóerő lehet a színészeknek. Persze nagyon veszélyes is, ha nem a helyzettel foglalkozunk, hanem a közönséggel.
Az Őszintén szólva a harmincas, negyvenes generáció tipikus problémái mellett leginkább arról szól, mennyire nem merünk őszinték lenni, elköteleződni egy párkapcsolatban. Téged mi fogott meg a darabban leginkább?
Az, hogy a kis bűn is bűn. A kis hazugság is hazugság. A mindennapi apró, ártatlan kis csúsztatásaink itt felnagyítódnak, és hatalmas lavinává alakulnak. Hans Kohlhas története jutott eszembe róla…
De ott van egy kényszer…
Egy női szempár elég kényszer tud lenni egy férfinak… Ismerjük ezeket a jószándékból fakadó apró hazugságokat. Serge egy átlagos, mai európai ember. Nincs benne semmi különös, bármelyikünk lehetne, ezért talán úgy érezheti a néző, hogy mindez vele is megtörténhet.
Az az izgalmas, hogy hogyan tudunk ezekben az ártatlan hazugságokban lavírozni vagy az, hogy hogyan tudunk kimászni belőle?
Mindkettő. Serge is megpróbál kievickélni a slamasztikából, de annál jobban belesodródik. Aztán előfordul az is, hogy elkezdi élvezni a kialakult helyzetet. E között a két állapot között mozog. Az író ügyesen kísérletezik ezekkel a szélsőséges helyzetekkel. Az európai vígjátékírás egy jól sikerült, mai változatának látom ezt a szöveget, ugyanolyan csetlő-botló figurákkal, mint amilyenekkel száz évvel ezelőtt a Bolha a fülbe című darabban is találkozhattunk. Az ember igazából nem változik.
Hogyan zajlanak most a próbák? Színészként hogy viseled a járvány okozta kihívásokat?
Most sokkal könnyebben vagyok jelen az életemben, mint márciusban, amikor sokkhatásként ért engem is ez a helyzet. Mintha eggyel többet tudnánk a dologról, így lelkileg és fizikálisan is optimistábban kezelem, miközben egyáltalán nem tudom, hogy mindez hová vezet. Már két bemutatóm maradt el, ezért kezd egy kis rutinom lenni, nem dőlök a kardomba, ha előáll valami váratlan helyzet. Jó érzés, hogy dolgozunk, hogy van mivel foglalkoznom és nem csak az online térben létezünk. Persze nagyon várom, hogy túl legyünk az egészen és hálás vagyok a nézőknek, akik ezen a nehezített pályán is kitartanak mellettünk.
