Ratkó József nemzeti drámája, a Segítsd a királyt! december 19-i bemutatója előtt az előadás rendezőjével, Csikos Sándorral beszélgetett Mispál Attila. Szó esett nemzeti sorskérdésekről, a közösség iránt érzett felelősségről csakúgy, mint a darab aktualitásáról és a készülő előadás költőiségéről.
− Ratkó József darabját 1985-ben mutatták be először a nyíregyházi színházban. Abban az előadásban Ön István király szerepét játszotta. Hogyan emlékszik vissza a bemutató körülményeire?
− Egy darabnak három ideje van: amikor írták, amikor játszódik, és amikor játsszák. A darab születésének ideje (1984) már az engedő diktatúra kora. Bemutatását az akkori hivatalos szervek nem merték megakadályozni, de érezhetően féltek a hatásától. Olyanokat mondott, amiket addig nem lehetett, és olyan nyelven, amilyenen az utóbbi évtizedekben a magyar irodalomban nem írtak. Ratkó Józsefnek személyes késztetése is akadt a darab megírásához: elvesztette a kisfiát, és utána sokáig képtelen volt megszólalni. „Semmi voltam”, fogalmazta meg. Ebben a lelkiállapotban talált rá István történetére, aki mikor elvesztette Imre herceget, ott állt tanácstalanul, ki lesz utána a király, mi lesz az országgal. Ratkó szavaival „a történelmi időzavar” drámája ez. A kereszténység már üzembiztosan működik, de a pogány hit, melyet magunkkal hoztunk, erősen jelen van még, és ezt Európa se elfogadni, se integrálni nem tudja. A hovatartozás a magyarság örök problémája. Illyés Gyula például ezt úgy fogalmazta meg, hogy mi nem Kelet-Európa nyugati fele, hanem Nyugat-Európa keleti fele vagyunk. Ratkó József tehát saját sorsa párhuzamát találta meg István sorsában, ugyanakkor az identitás kérdésének tekintetében az országot is hasonló helyzetben lévőnek érzékelte. István keménykezű politikája és kegyetlensége láttán felmerült benne a kérdés, vajon nem fizettünk-e túl magas árat azért, hogy Európa befogadjon minket. Most aktuálisan is ugyanez a problémánk: miként tud Magyarország Európán belül megállni a saját lábán, hogy Európa ne rángassa akár a maga valós érdekeivel szemben. Ratkó a magyar költészet ama vonulatához tartozik, amelynek képviselői mindig szembe tudtak nézni az úgynevezett nemzeti sorskérdésekkel. A magyar irodalom sajátos intézmény a magyar történelemben, mert a mindenkori vezetők helyett ő hívta fel a bajokra a figyelmet, tartotta az emberekben a lelket, amikor a szabadságharcokat leverték, elvezetett a változásokhoz, és szükség esetén reményt adott, hogy túl lehet élni. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Illyés, Nagy László tartozik ebbe a vonulatba. Akik nemcsak egyéni fájdalmukat zokogják el, hanem a közösség, a nemzet iránt éreznek felelősséget, aggódnak az ország helyzetéért, a nyelvünk megmaradásáért, a költészet rangjáért, sorsáért, állapotáért. Ha belegondolunk, hányan voltak tűrve és tiltva, az aggodalom jogos. A darab végén István utolsó imája a jövőbe vetett hit bizonysága. Kifejezi a mi hitvallásunkat és reménységünket is. Ratkó a magyar költészet mélységeibe hatol, és sajátjává integrálja a felhozott kincseket. Sajátos nyelvezetet formáz, amely nem ódon, de nagyon veretes és költői. Ezer évet fog át a nyelvhasználatában is, István korától egészen máig.
− Mitől lehet ma is érvényes a darab?
− A magyar történelem folyamán számtalanszor előfordult, hogy a szakadék szélén táncolt az ország, ma mégis itt vagyunk, és megmaradunk. A darab azt vizsgálja, miként lehetséges ez.
− Mit lehet elmondani a mostani előadás színpadi nyelvezetéről?
− 1985-ben nagy jövőt jósoltunk az általunk Nyíregyházán bemutatott darabnak. Tévedtünk. Három évtized óta alussza Csipkerózsika-álmát. Természetesen ma már nem úgy játszunk színházat, mint harminc évvel ezelőtt. Sok mindent húzni és átdolgozni kellett a szövegből, hogy a mai színpadon is érvényesen meg tudjon szólalni, ugyanakkor ne sérüljön az eredeti költői szándék, hogy feszesebb, és összefüggéseiben átláthatóbb legyen. Szalma Tamás szerint úgy szerettem, nyestem és ápoltam a szöveget, mint egy nagyapa. A célom az volt, hogy aki nyílt szívvel és fedetlen arccal beül a színházba, minden nyílt utalás nélkül is azonnal fölfedezze az aktualitásokat. Én ugyanúgy aggódom írott és beszélt nyelvünk állapotáért, mint felsorolt példaképeim, ugyanakkor tudom, hogy nemcsak az a Magyarország létezik, melyet a médiában látunk. Van egy másik Magyarország, ahol sok rendes és becsületes ember csöndben teszi a dolgát, minden felhajtás nélkül, és ebben lehet a reményünk. Az előadáshoz visszatérve: a díszlet semleges, a tér elvonatkoztatott, a ruhák is kortalanok, nincs historizálás. Szülővárosom, Karcag határában, Orgondaszentmiklóson, még a hetvenes években Selmeczi László barátom megásott egy kunhalmot. Megmutatta. A keleti oldalon pogány temetkezési mód nyomait láthattam: a lepellel borított holtak feje alá félbevágott kutyát helyeztek. A nyugati oldalon viszont koporsós temetkezés nyomaira bukkantunk, ott nyugodtak azok, akik már katolizáltak. Én úgy látom, és igyekszem láttatni, hogy István ott áll középen. Ezt a finom és törékeny egyensúlyt, ahol két világ van egyszerre jelen, próbáltuk Gyarmathy Ágnes díszlet- és jelmeztervezővel érzékeltetni. A színészekkel pedig azon dolgozunk, hogy a költői nyelvezet a maga szépségében megjelenjen, hiteles beszéd legyen, ugyanakkor a jelenetek tartalmát és feszültségét próbáljuk minél jobban kidomborítani. Ehhez kellenek a már emlegetett dramaturgiai beavatkozások is. Történelmieskedés nincs. A király és a főurak közt egyszerű patriarchális viszonyok állnak fönn, nem a nyugati udvartartási szokások diktálnak.
− Hogyan írható le a személyes viszonya a műhöz és a készülő előadáshoz?
− Az ember egyszer csak észreveszi, hogy egy nemzedék tagja. A saját élményeiből, történelem- és irodalomismeretéből kialakítja valahogy a saját világnézetét, és rádöbben, hogy vannak fontos dolgok, amiket nem tud megfogalmazni. Aztán jön valaki, aki szavakat és formát tud adni ezeknek a ki nem mondott gondolatoknak. Korábban nem találkoztam ezzel az élménnyel. Azóta játszottam Lucifert a Tragédiából, Németh Lászlót és sok mást. Sokáig azt sem lehetett Magyarországon kimondani, hogy magyarul beszélő magyar színész vagy, mert azonnal rád sütötték a nacionalista bélyeget. 1848-49, Trianon, II. magyar hadsereg, ’56 − mind-mind kényszerű hallgatással leplezett történelmi fogalmak voltak. Az egész nemzet morális tartásán rengeteget rontott, hogy másképpen kellett kifelé beszélni, mint ahogy a dolgokat belül tudtuk. Az óbéli öreg azt mondja: „Egyszerre műveld a három időt: múltat, jelent, jövőt egyszerre láss!” Úgy vélem, ez a dolgunk most, hogy már nem kell elferdítve tanulnunk a történelmünket. Most is meg kell határoznunk magunkat itt Európa közepén − gondoljunk csak bele mai helyzetünkbe! −, de szerencsére most legalább megpróbálhatunk megállni a magunk lábán. Különösen aktuális most az istváni geopolitikai helyzet. Az óbéli öreg a dalaival és az Ómagyar Mária-siralommal a keleti múlt, a nyugati Európát képviselő főpap és az istváni mű a jelen, mely a megmaradásra építi a jövőt. Mivel ezer évet fog át, a darab bizonyos tartalmai mindig értelmezhetőek lesznek. Ezért mondható ma is, hogy aktuális, noha nincsenek benne aktuális politikai tartalmak.
Kubik Annával, Szalma Tamással, Bicskei Istvánnal többször dolgoztam már éppúgy, ahogy a debreceni kollégákkal is. Szélyes Imrével Budapesten játszottam együtt. A darab nyelvezetének különösségét és szépségét, valamint a feladat nagyságát mindannyian pontosan érzékelik. A kortárs nyelvi állapotot meghaladva, érvényesen, hatásosan, igazi magyar beszéddallammal elmondani a szöveget − ez a tulajdonképpeni közös cél. Kobzos Kiss Tamásnak a darabhoz álmodott zenei világa részint népzenei gyűjtésekből, részint Szabados György műveiből építkezik. Gyerekkora óta ismerem őt is, édesapja, a költő Kiss Tamás tanárom volt a gimnáziumban.
Ezt a mostani, meghúzott változatot − ami fölött nyilván nagy vitáink lettek volna Ratkóval − szerettem volna megmutatni Nagy András Lászlónak, a ’85-ös előadás rendezőjének, de sajnos épp a napokban temettük. Annak idején ő hajtotta ki Jóskából ezt a darabot, aki egyszer behozott belőle két részletet a nyíregyházi színházba. Nagyon szép részletek voltak, és Nagy András László addig járt a nyakára, hogy „neked ezt a darabot meg kellene írnod”, míg a végén sikerült kipréselnie belőle. Tiszta költészetet, szép magyar beszédet és felelősségteli gondolatokat kap, aki az előadásra eljön. Tudom, továbbra is sokan vannak, akiket ez érdekel.
(lejegyezte: Mispál Attila)
