Tasnádi István állandó DESZKA-vendég. Idén a Majdnem 20 írójaként volt jelen a fesztiválon. Az előadást hatalmas siker fogadta, és kiderült, hogy mennyire nem csak a Bárka Színház megvédésének vizionált múltjáról szól a darab. Az ősbemutató tavaly az Ördögkatlan Fesztiválon volt, egy nyolcnapos próbafolyamatot követően. Beszélgettünk színházcsinálásról, szerepvállalásról és kortárs drámáról.
Miért gondoltátok úgy, meg kellene ünnepelni egy majdnem születésnapot?
Ott voltunk a Bárka születésében és agóniájánál is. Pont a darabomat próbáltuk, amit Vidovszky (György) rendezett volna – a Rovarokat -, amikor vége lett. Három hét próba után le kellett állni, és utána már nem is tért magához a Bárka. Közvetlen közelről figyeltük, épp milyen fordulat van az önkormányzattal, az EMMI-vel vagy a Közszolgálati Egyetemmel. Aztán lassan kivérzett a dolog. A kutya sem ugatott utána. Engem már akkor is bántott a dolog, és azt gondoltam, hogy ezen így nem lehet túllépni. Legalább egy kegyeleti gesztusként kellene valamit csinálni. Akkor beszéltünk Gyurival, hogy mibe lehetne belekezdeni. Általában évről évre egyeztetünk, hogy mi foglalkoztat minket, mit kellene csinálni és az hova való. Aztán adta magát hogy a Bérczessel (László), aki szintén alapító tag és ott van neki az Ördögkatlan, beszéljünk. Laci nagyon nyitott volt erre. Így vágtunk bele tavaly nyáron.
Akkor nem is volt lehetőségetek harcolni? A darab végén pont a kiképző mondja, hogy akkor kell harcolni, amikor lehet. Ez eleve einstand helyzet volt?
Nagyon hosszú kivéreztetése volt. Ha lett volna valami helyzet, amikor bejönnek buldózerekkel, akkor lehet, hogy a társulatban van annyi hit és erő, hogy ellenáll. Ez nem az volt. Azt mondták: nem tudjuk, de maradjatok, majd megoldódik. A minisztérium is így gondolta, csak még nem tudták a formáját. Gyakorlatilag azt mondták, hogy maradjunk, ne hőzöngjünk, ne rontsunk a helyzetünkön. Ez nagyon érdekes, mert több kulturális intézménynél – vagy nem is kell annak lennie -, mint például a Liget-projektnél, ez van. Vannak, akik beleállnak és vannak, akik elengedik. Ez a darab tulajdonképpen a Bárka történetéből indul, és nagyon máshova kanyarodik, sokkal általánosabb történet lesz. Minket is meglepett. Az tudtuk, hogy nem egy Bárka emlékműsort szeretnénk csinálni, hanem magáról a jelenségről és arról, ami történt, meg ami most velünk történik, arról kellene szólnia. Jelen idejű előadást szerettünk volna csinálni. Szerintem sikerült. A DESZKA-n is lehetett érezni. Végigröhögték az előadást és mégis megrendültek az emberek. A visszajelzések alapján komoly, felkavaró élmény volt, és ez nagyszerű dolog.
Szándékosan fiatalokkal dolgoztatok?
Persze. Eleve az volt az ötlet, hogy azokkal a bárkás gyerekszínészekkel dolgozzunk akik Vidovszky tanítványai voltak, és odavitte őket 12-13 évesen A Pál utcai fiúkba, a Legyek urába, Az iskola a határon-ba. Ott kezdte Gyuri a rendezői pályafutását ifjúsági darabokkal és ezekkel a srácokkal, akik azóta színészek lettek. Az ország különböző pontjain játszanak, ezért van az előadás Pesten is este tízkor vagy éppen itt délelőtt. Nekik az volt a vágyuk, hogy megmutassák: ha most kapnának egy lehetőséget, – mint mi a kilencvenes évek közepén -, ők hogy csinálnának színházat és milyen lehetőségeik lennének erre. Én kicsit erőszakosabb voltam ennél és egy olyan szinopszist vittem, ami meg arról szól, hogy mi lett volna, ha nem hagyjuk ezt a helyzetet annyiban. Mi történt volna akkor, ha jön a kiképzőtiszt és ad egy jó ajánlatot? Ezt játsszuk el fejben, hogy milyen lenne így a történet. Aztán ez megtetszett nekik, és elkezdtek gondolkodni rajta és improvizálni.
Mi volt a darab szinopszisa?
Az alaphelyzet: mióta elfoglalták, nincs víz és áram, a büfékészletet felették, elkezdődik a széthúzás, és megjelenik a Közszolgálati Egyetemtől egy velük egykorú nagyon szimpatikus pasas, és tesz egy ajánlatot. Ezt megvitatják, elfogadják és elkezdődik a kiképzés. Eddig volt meg, illetve, hogy a végén a kiképzőre hat a színház, akármennyire is megvan a véleménye. Hat rá az, amibe belekerült, és ez visszafelé a társulatra is igaz. Valaki csendben ellenáll, valakire jobban hat, valaki pedig kifejezetten élvezi, hogy rendszer kerül az életébe. Fel akartuk mutatni azt a sokszínűséget, hogy hányféleképpen hat a hatalom manipulációja a társaságra. A szerkezet és a váza megvolt. A többi pedig fantasztikus improvizációkból állt össze. Kapkodtam a fejem, hogy mit használjunk, annyi jó ötlet volt. Töredék részét tudtam csak felhasználni azoknak, amik a próbákon voltak. Hihetetlen inspiratív munka volt.
Nem hiányzik ez a fajta munkafolyamat? A Bárka műhelyként is működött, hasonlóan, mint a Krétakör vagy a Szputnyik, mégis kőszínházi formában. Nem fordult meg a fejetekben, hogy most nem barikádozni kellene, hanem utat törni egy ilyen színháznak újra?
Nagyon más környezet van most kulturális értelemben. Ezt a harcot, ha meg is kell vívni, akkor azt nem nekem, hanem a mostani huszonéveseknek kellene. Molnár Áronéknak vagy a k2-nek. Nekünk volt egy támogatói környezetünk, kíváncsiság volt. Most bizalmatlanság van, skanzenszerűség és elzártság. Van néhány hely, például a Jurányi, ahova lehet menni vagy egy-két romkocsmaszerűség. A helyére került vagy erőszakosan oda pozícionálták ezt a fajta színházat. Sokszor megjelenik a pénz mint eszköz, ami nem minden, de hosszú távon nem lehet ettől függetlennek lenni. A jogi háttér és minden a színházak körül úgy van kitalálva, hogy gyakorlatilag társulatot fenntartani függetlenként, szinte lehetetlen.
Miért érzed úgy, hogy ez csak a fiatalok dolga és nem a tied is?
Én ezt már megcsináltam húsz éve. Akkor alapítódott tulajdonképpen utoljára színház Magyarországon olyan értelemben, hogy társulat-műhely-épület foglalás. Akkoriban az egy olyan kor volt, amiben sok mindent meg lehetett csinálni. Nyíltak ki a kapuk, az összes bénaság ellenére. A kilencvenes években is hajmeresztő történetek voltak, és nagyon ügyetlen módon próbáltuk gyakorolni a demokráciát, ismerkedni vele. Mégis volt egy nyitottság és egyfajta remény, hogy minőség és haladás lesz. Ez ma másképp van. Napi szinten mindenki nagyon realista lett, és megtanult a kompromisszumokkal gazdálkodni, mert nagyon nincs más út. A fiatalabbakban még benne van a lendület meg az elégedetlenség az előző generációval szemben, ami megfelelő energia arra, hogy lehessen valamit csinálni.
Szerinted lenne helye a POSZT-on is a Majdnem 20-nak?
Nem válogatták be, pedig szerintem nagyon fesztiválelőadás. Ez itt is kiderült. A színházról szól, a színházra reagál erősen. Nagyon lelkes lett most mindenki, hogy az előadás nem csak a saját közegében működhet. A debreceni középiskolásoknak – akik nézték -, fogalmuk nem volt, mi az a Bárka vagy Közszolgálati Egyetem és egyáltalán, mi az a cirkusz, amire reagálunk. Mégis hallatlanul élvezték és nagyon jól vették. Szeretnénk a közeljövőben találni egy budapesti játszóhelyet, mivel ilyen típusú előadás most nincs. Ez összejött; nyilván az indulatból, és mert nagyon tudtuk, hogy erről szeretnénk beszélni. Nyolc nap alatt született meg, vigyáznunk kell rá. Itt most megerősítést kaptunk Vidovszkyval, hogy próbáljunk többet játszani.
Miért érzed azt, hogy a kortárs drámával van egy olyan elvárás, hogy politika legyen vagy valamilyen politikai felhang szerepeljen benne?
Miért, nincs?
Szerintem nincs. Van egy igény rá, ez tény, de nem csak ez van benne. Évről évre többször elő is kerül a DESZKA-n, hogy egyre több az adaptáció és egyre kevesebb a most születő dráma.
Írunk kortárs drámát is. Ott van Az Aranyhalacska, amit az előbb láttam. Abban is egy komoly történet van. A halászasszonyból hirtelen királynő lett, aki egyre többet kér az aranyhaltól. A hatalma miatt egy idő után betiltja a hal szót. Senki nem mondhat ki olyat, amiben benne van a hal, mint például: halál, halhatatlan, halász. A gyerekek elkezdtek bekiabálni: hal, hal. Katartikus pillanat volt. Nem kínálták fel nekik, ment volna az előadás, de a 3-5 éves gyerekek elkezdtek kiabálni. Nem gondolom, hogy ez politikai vagy közéleti darab lenne. Azt gondolom, hogy minden az lesz. Van egy helyzet, amit élünk és érzékelünk. Ezt a közérzetet, ha bevisszük a színházba, akkor minden az lesz. Lehetne direktbe politizálni. Volt egy felfutása ennek néhány évvel ezelőtt, de szerintem mindannyian ráuntunk. A közönség talán kevésbé. Azt látom, hogy borzalmasan hálásan reagálnak minden konkrét odaszúrásra. Ezt hívják úgy, hogy közéleti kabaré. Nekem ebből elegem lett. Akkor volt értelme direktbe ezzel foglalkozni – a Hazámhazám vagy a Feketeország idejében -, amikor politikai színház nem volt Magyarországon. Ez merész dolog volt akkor, kaptunk is rendesen a szakmán belül is, hogy miért ráncigáljuk fel az aktuálpolitikát a színpadra. Most azt érzem, konkrét elvárás lett. Kevesebbet írok felnőtt színházba az utóbbi években, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb felkérésem volt. Azt éreztem, hogy meg akarták mondani, mi legyen; például történelmi téma, áthallással. Értem, és a néző is tudja, aztán két perc alatt kiürül az egész. Mit üzengessünk 2016-ban egy Mátyás király történetben? Ez engem nem érdekel. Az ifjúsági-, gyerek- vagy bábszínházban megtalálom azt, ami érdekel most. Csodálatos velük kommunikálni. Semmi közöm nem volt Az Aranyhalacskához, csak nézője voltam. Mégis nagyon nagy élmény volt.
A közéleti szereplőknek való beszólás mellett a másik elvárás pedig egy meghatározottság. A színházi törvény és a TAO miatt nézőszám-maximalizálás van. Egy színházigazgató kevésbé vállalja be a kortárs darabbal járó kockázatot. Konkrét vagy forró téma esetén talán, mert arra menni fog a néző. Nem egy eredője van annak, ami most történik. Számtalan törvényi és közéleti háttere van. Én ezért táncoltam át az ifjúsági színházba, ott nincs ez az elvárás. Lehet fontos témákról úgy beszélgetni fiatalokkal, hogy nincs direkt politikai vonatkozása.
Van rá esély, hogy egyszer még színházalapító leszel?
Nagyon kevés esélyt látok. (Mégis egy mosoly a vége)
Az interjút készítette: Szakál Dóri