Nehéz időszakokban az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy hogyan viszonyulunk saját magunkhoz és az adott korhoz. Téri Sándor mondja ezt, Hrabal önéletrajzi trilógiájának első kötete, a Házimurik kapcsán. Az egykori debreceni színházigazgató, Téri Árpád fia a Tüzet viszek című darabban játszott szerepe, valamint az Egymás Bábelében című önálló estje után most rendezőként mutatkozik be a Csokonai Színházban. A monodráma kettős életrajz, két sokat megélt ember, Hrabal és felesége, Eliška Plevová találkozásának és szerelmének története a negyvenes-ötvenes évek Kelet-Közép-Európájának színfalai előtt. A kisregény és a belőle készült adaptáció sajátossága, hogy nem a szerző, hanem a feleség, Pipszi szólal meg első személyben, vagyis Hrabal kívülről látja és láttatja önmagát. Téri Sándorral két próba között beszélgettünk.
− Eliška, a nagypolgári családból származó lány a háború utáni kitelepítéskor marad egyedül, veszíti el mindenét, Hrabal pedig, jogi diploma mellett, önként száműzi magát a polgári élet nyújtotta kényelemből. Miért volt érdekes számodra ennek a két embernek a története?
− A rendezői részvételem ötlete Zeck Juliban merült fel, akivel két évaddal ezelőtt együtt dolgoztunk Hubay Tüzet viszek című darabjában. Juli szeretett volna egy monodrámát, és megkérdezte, nincs-e kedvem megrendezni. Egy dramaturg barátja többek között a Házimurikat ajánlotta. Egy ültő helyemben olvastam el, és azonnal kialakult bennem az előadás képe, szinte napok alatt írtam meg a rendezőpéldány első változatát, amit odaadtam Gemza Péter művészeti vezetőnek, akinek megtetszett és rábólintott. A könyv természetesen műfajából adódóan sokkal részletesebben, gazdagabban mutatja meg ezt a világot; ebből választottam ki egy folyamatot, ami színházi előadásként működhet. Számomra egyértelmű volt, hogy ez Pipszi története. Az érdekel, milyen lelki folyamaton megy át az esküvője reggelén, miközben a vőlegényét várja haza, és aggódik, hogy lesz-e esküvő vagy sem, hiszen a vőlegény, Hrabal természete, szabadságvágya és minden kötöttségtől való szabadulási kényszere miatt ez valós veszély. Ez a helyzet persze önmagában nem kívánkozik színpadra, az viszont igen, hogy adott két ember, aki kiegyensúlyozott anyagi helyzetből hirtelen nagyon nehéz körülmények közé kerül. Hrabal aranyifjúként nő fel gazdag polgárcsaládban, amit önként hagy maga mögött, mert a valódi élet érdekli, az abban való létezés lehetősége. Ezt az izgalmas utat – az élet sűrűjét – kevesen vállalják, de ő önkéntes proletárrá válik: „mert író akar lenni…” Pipszi német származása, a politika, a történelem miatt veszítette el mindenét, ami öngyilkossági kísérletig vezetett. Pipszi a mélypontra, Hrabal az élet szeretetéig jut el ugyanabból a helyzetből.
− Szerencsére Hrabal életszeretete kerekedik felül ebben a találkozásban…
− Ez két egészen különböző út, és amikor Pipszi találkozik ezzel a másik úttal, elkezdi másképp szemlélni a világot. Az egész gondolkodásmódja alakul át, telik meg élettel és visszatalál saját magához a depressziójából. Ugyanakkor sem az út, sem az eredmény nem idilli, hanem két ember életteli, izgalmas kapcsolata. Miközben azon izgul, hazajön-e a vőlegénye, pörög a fejében az egész addigi életük. Ezek a képek időnként aggasztóak, időnként megnyugtatóak. És a színház varázslata lehetővé teszi, hogy ezeknek a gondolatoknak részesei lehessünk. Életrajzukból is tudjuk, hogy nagyon erős szimbiózisban éltek. Hrabal addig írt, ameddig Pipszi élt. Az előadásból ez persze nem derül ki, hiszen még csak az esküvő napjának délelőttjén járunk.
S hogy miért érdekelt ez a darab leginkább? Mert nagyon erős közünk van hozzá: kinek ne lennének ilyen tapasztalatai akár a múltjában, akár a jelenében, amikor elgondolkozik azon, hogyan lehet ezt az életet élni? Nem az a kérdés, hogy milyen taktikát választunk, hogy megússzuk, kibírjuk az életet, hanem hogy magunkévá tegyünk olyan filozófiákat, gondolatokat, amiktől mi magunk teljesedhetünk ki.
− Milyen értelemben érted a kiteljesedést?
− Engem ez az egész kérdéskör érdekel, Hrabaltól és a Házimuriktól függetlenül. Nehéz korszakban élünk, s a nehéz korszakokban mindig az az izgalmas kérdés, hogy hogyan viszonyulunk saját magunkhoz és a korhoz. Senki sem engedheti meg magának, hogy a körülmények, a környezet tönkretegye vagy elvegye az életerejét. A felháborító, elviselhetetlen, érthetetlen dolgok azért felháborítóak, elviselhetetlenek és érthetetlenek, mert kevesek vagyunk hozzá, hogy megértsük. Nem a világgal van baj, hanem velem, aki nem törekszem a megértésére. Úgy kell néznünk ezekre a dolgokra, mint egy kutató a szakterületre. Engem ez érdekel a saját életemben és a darabban is. Volt olyan időszakom, amikor a körülöttem levő világot elviselhetetlennek éreztem, amikor a gyomrom görcsbe rándult, és úgy éreztem, ennek rossz vége lesz. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy biztosan jó szemüveg van-e rajtam. A természet ellen ágálok, ahelyett, hogy igyekeznék vizsgálni és megérteni a folyamatokat, messzebbről tekinteni rájuk.
− Zeck Juli nemcsak Pipszi, hanem Hrabalt is, illetve a regényben előforduló összes szerepet egyedül játssza. Miért készült monodráma a Házimurikból?
− A kiindulópont az volt, hogy Julinak találjunk egy neki való feladatot, amit egyedül játszik, és ami a közönséget is érdekelni fogja. Én ettől a szándéktól függetlenül is a monodrámát tartom a kisregény színpadi változata legjobb műfajának. Mivel az előadásban Hrabalon kívül még több szereplő is megszólal, fölmerült, hogy több színésszel valós szituációban játsszuk el a történéseket, de ezt kevésbé tartom izgalmasnak. Többen kérdezték, egy színésznő hogyan tud ennyi szerepet eljátszani? Úgy, hogy egyiket sem játssza el. Juli Pipszin kívül egy szerepet sem játszik, hiszen mindenkit Pipszi szemén keresztül látunk. A színházban az érdekel elsősorban, mi történik ott, a színpadon valakiben az alatt a másfél óra alatt, amíg a nézőtéren ülök. A cselekmény szinte másodlagos.
− Édesapád az ötvenes években a Csokonai Színház nagyhírű igazgatója volt. A gyerekkorodat ebben a városban töltötted. Van külön íze annak, hogy Debrecenben dolgozol?
− Abszolút. Elmondani sem tudom, mekkora ajándék. Minden túlzás nélkül mondom, hogy életem leggazdagabb háromnegyed évét élem, amióta ezzel az előadással foglalkozom. Néhányszor előfordul, hogy mielőtt belépek a színészbejárón, odanézek arra a Batthyány utcai erkélyre, a házra, ahol 12 éves koromig laktam. Amikor először jöttem Debrecenbe, többször jöttek ezek az emlékek, ma már lényegesen ritkábban. Néha bevillan, hogy apám és anyám is ezen a bejárón lépett be az épületbe évtizedekkel ezelőtt, de ahogy átléptem a küszöböt, ez a kép eloszlik. Csinálom a dolgomat. Ugyanakkor megnyugtató, jó érzés, hogy itthon érzem magam. Ha megyek az állomásra, csak úgy tudok menni, hogy átmegyek a régi házunk udvarán, és fölnézek arra az erkélyre, amelyen át a bátyámmal időnként megszöktünk otthonról. Nem visz másfelé a lábam. Fontos viszont megjegyeznem azt is, hogy a kollégáknak – Zeck Julinak, Adorján Beáta dramaturgnak, Ondraschek Péter díszlettervezőnek, Katona Gábor koreográfusnak, de sorolhatnám tovább – köszönhetően valószínűleg ugyanezt az otthonosságot érezném akkor is, ha nem Debrecenben születtem volna. Az már csak hab a tortán.
Az interjút készítette: Vajland Judit
