Selma Lagerlöf novellája alapján írt ifjúsági és mesedarabot a kortárs magyar irodalom egyik emblematikus alakja, Lackfi János a Csokonai Színház számára. A dühös lovag története a középkorba, a távoli Olaszországba repíti vissza ifjú nézőit. Itt ismerkedhetnek meg egy nagy erejű lovaggal, aki kalandvágyában nekiindult, és a még távolabbi Jeruzsálembe ment csatázni. Raniero di Ranieri ha egyszer dühbe jött, nem kímélt senkit, keresztülgázolt mindenkin, aki útjába állt, még azokon is, akik szerették. Dühösségénél csak büszkesége volt nagyobb, így aztán őrült és lehetetlen fogadást kötött. Hogy pontosan milyet, az majd a színházban derül ki, előtte azonban a szerzőt arról faggattuk, miről szeretett volna mesélni a gyerekeknek.
Raniero di Ranierit először a szertelen duhaj, a határtalan fickó képében látjuk. Látszólag nem tisztel senkit és semmit, nincsenek törvényei, a maga útját járja…
Raniero nem kispályás, ő aztán igazi dúvad, ha kell, elmegy a falig, ha úgy adódik, átmegy a falon is. A tekintélyt nem tiszteli, kiröhögi, a szeretetet üres érzelgésnek tartja. Ott tapossa a gyepet, ahol fűre lépni tilos. Ott üvöltözik, ahol csendrendelet van. Valóban senkit és semmit nem tisztel, a saját szerelmét sem, annak családja meg egyenesen bosszantja, hiszen afféle jámbor és langyos jóemberek. Raniero semmi áron nem akar lúzer lenni, ő az örök helyi zsivány, aki a feltűnést hajszolja reggeltől estig. Nyilván önértékelési gondjai vannak, mert ha egy nap nem beszélnek róla, az olyan, mintha nem is létezne. Gyakorlatilag úgy jár balhézni, ahogy más munkába megy.
Mivel ilyen szélsőséges alkat, több körülmény egybeesése állíthatja csak meg. Nem korunk Európájának embere, hanem a vad középkoré, így nem holmi dohányzási tilalmakat hág át, hanem például embert is öl, hiszen megteheti, nemesi rangja megoltalmazza. Firenzét hamar kispályának kezdi érezni, így keresztes lovagnak áll, majd mérhetetlen vértengeren küzdi át magát az áhított célig. Ez már tényleg felér egy világbajnoki címmel: ő lép fel először a visszafoglalt Jeruzsálem falaira. Nincs nála bátrabb, erősebb, még szerelmi vetélytársát is lekörözi. Raniero túlnyerte magát, ennél jobb már biztos nem lehet a józan ész határain belül. Ekkor trafálja telibe az őrült fogadás: képes lesz-e hazavinni a „fődíjat”, a Krisztus sírjánál gyújtott gyertyalángot? Minthogy fejébe szállt a dicsőség, gondolkodás nélkül beleugrik a kalandba. Amúgy sem szokása sokat mélázni újabb agyatlan vállalkozásai előtt.
Igen ám, de ez a kihívás kettős természetű. Egyrészt minden erejére szüksége lesz a semmi kis gyertyaláng megóvásához. Másrészt, ha komolyan veszi a feladatot, és nem veszíti el a türelmét, olyan erőforrásait is elő kell szednie, amelyeknek létezéséről mindeddig sejtelme se volt. Például hagynia kell, hogy a rablók legyőzzék. Önként meg kell válnia pénzétől, fegyverétől. Nem szabad feldühödnie azon, ha bolondnak tartják. Segítenie kell másoknak hősködő csinnadratta nélkül. Szívességeket kell kérnie, beismerve, hogy rászorul. Figyelnie kell saját belső hangjára, amit eddig elnyomott a nagy party-pörgéssel. Ez csupa szokatlan dolog neki. Csak ezen a kemény úton keresztül juthat el saját érzéseihez, szerelméhez, kiszolgáltatottságához, igazi értékessége tudatához.
Csak a baj van vele, s mégis miért ragaszkodik hozzá a felesége, Francesca?
A szerelem ritkán hallgat pusztán észérvekre. Francesca pedig nem csupán szerelmes, a tetejébe még elkötelezett is. Jól mutatja ezt a kendő, szerelmük jelképe: „egy kendőnyi” időt ad Ranierónak és jó néhány alkalmat a változásra, az összehangolódásra. Mikor férje újabb és újabb határokat lép át, mind több sebet okoz neki, ő még mindig nem lép ki a kapcsolatból, csupán önvédelemből visszamenekül szüleihez. Ranieróhoz pedig akkor is ragaszkodik, mikor már halottnak hiszi. A középkor persze másként nézett a házasságra, mint napjainkban szokás, ugyanakkor ma is sokan benne ragadnak olyan kapcsolatokban, melyekben szavakkal vagy akár tettlegesen is bántalmazást szenvednek. Ezek nagyon durva érzelmi csapdák. Francesca viszont nem passzív, sodródó személyiség, akit lebénít az agresszió… Sokkal inkább újra és újra (nehéz) döntéseket hoz Raniero mellett. Nem csoda, hogy a lovag megváltozása akkor válik teljessé, mikor félig öntudatlanul ráeszmél Francesca áldozatára és a saját valódi helyére ebben a történetben. Ekkor fedezi fel a Gyertyaláng nőalakjában felesége képét.
Korábban senki sem győzte le, a gyertyaláng mire tanította meg? Mit indít el benne?
Hogy nem lehet mindent elérni erőszakkal, hatalommal, megfélemlítéssel, ahogy eddig hitte. A szélnek, esőnek senki nem parancsol, és mihelyt kitesszük a lábunkat otthonról, biztosnak látszó helyünk a világban semmivé foszlik. Raniero szokott indulatától hajtva hontalanná válik, és kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Pénzét elszedik, tekintélye nincs többé, erejét nem használhatja, mert a rábízott kincs túlontúl törékeny. Hazaútja amúgy pontosan modellezi korábbi helyzetét, amikor felesége szerelmét kellett volna óvnia, csak duhaj kedvében fel se fogta, mi lenne a dolga. Raniero nem filozófus, az elvont dolgokhoz nincs érzéke, ezért egy nagyon is kézzelfogható, égető valóság, a láng kell, hogy megtanítsa a megfoghatatlan dolgok (hűség, lelki finomság, tapintat, figyelem) érzékelésére.
Hisz ekkora pálfordulásban, vagy jó a gyerekek ilyetén érzéseit meghagyni?
A darab nem selypeg, nem kíméli meg a gyerekeket a valóság nyersebb arcától, igaz, humorral és fordulatos cselekménnyel igyekeztem oldani a szélsőséges helyzeteket. A pálfordulásokban pedig hiszek, jó párat láttam, megtért alkeszt, kábszerest, amorózót, sőt, magam is megéltem egy-két meredek váltást. Nem véletlen például, hogy tizenöt éve nem dohányzom, öt éve nem iszom. Jó adag volt bennem Ranieróból, sőt, talán még ma is ott kószál valahol tudatomban a dühös lovag. Ám a megtéréssel ez a történet messze nincs lefutva. Raniero ráébredt, hogy mit művelt eddig a világban, hogy nagyon másképpen kellene hozzáállni, hogy a vad harciasságnál fontosabb, alapvetőbb emberi igények is léteznek. Kicsit máris ráérez az élet, az adakozás, a hűség, a bizalom, a biztonság és hasonlók fontosságára. Talán megtanulja majd becsülni mindazt, amit készen kapott (vagyon, státusz, szerelem, otthon, hit, rend), a visszaúton pedig elveszített. Az igazi küzdelem azonban számára ott kezdődik majd, amikor visszakerül régi közegébe… Tud-e változtatni, vagy beszippantják régi szokásai? Hogyan viseli, amikor mások a régi Ranierót látják benne, és vagy a régi vadbaromként kezelik, vagy átalakulása miatt nyámnyilának tartják őt? Tud-e majd élvezni egy gyengéd sétát, egy másoknak tett gesztust, egy tevékeny napot ő, aki azelőtt a bunyó, a hencegés, az italozás erős ingereivel „üttette magát”? Egy dolog eljutni a változás szükségességéig, és egy másik, hosszadalmas és kevéssé látványos folyamat megmaradni abban, amit jónak hiszünk.
Örömmel vállalta a Csokonai Színház felkérését, hogy ifjúsági darabot írjon?
Régóta kísért ez a történet, melyet Selma Lagerlöf írt meg novellában. Először a rádiónak dolgoztam fel Marschall Éva kérésére, majd szó volt róla, hogy animációs film készül belőle, ám végül az a terv kútba esett. Ezért jött kapóra Ráckevei Anna kedves felkérése… Vele amúgy is öröm együtt dolgozni a Lyukasóra című tévéműsorban! A másik nagy öröm, hogy Szirtes Edina Mókus írja a zenét a darabhoz, neki régi csodálója vagyok. És kíváncsian várom a tehetséges fiatalember hírében álló Fige Attila rendezését…
Miről szeretett volna a gyerekeknek elsősorban mesélni ezzel a történettel?
Arról, hogy igenis szükséges lelkileg fejlődnünk, nem muszáj készen elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Sokszor csak az örök elégedetlenkedésre futja, nem szeretjük a hajunk színét, a szemünk vonalát, az alakunkat, keveselljük a tehetségünket, ezért csak siránkozunk vagy másokra irigykedünk (akik meg lehet, hogy épp ránk irigykednek). Raniero sztorijából kiderül, hogy az a rengeteg erő és vagányság, amit marhaságokra is lehet pocsékolni, önmagában nem rossz dolog. Megéri eszeveszett lendülettel megindulni egy irányba, még ha nem is látszik rögtön, hogy ez lesz a mi utunk. Még ha mindenki lehetetlennek tartja is a sikerünket, esetleg dilisnek néz érte. Ugyanannyi erővel, amennyivel a party-világban sikerül helyi menővé felküzdeni magunkat, akár táncbajnokságot is nyerhetünk. Vagy megismerünk valakit, aki társunk hosszú távon. Vagy megtanulunk küzdeni egy célért. Vagy lesz egy tartalmas hobbink. És ettől még a partykon is robbanthatunk parkettet, csak az arányokra érdemes figyelni. Rengeteg múlik rajtunk, tudunk-e továbblépni, átugrani az árnyékunkat, vagy belegabalyodunk torz önképünkbe, és hasra esünk. A késsel lehet ölni és kenyeret vágni. Az interneten kiskutyás cukiságokat posztolni, vagy másokat zaklatni, vagy magunkat kibontakoztatni. Önmagában semmi nem zár be, csak ha kishitűségből vagy bénaságból lemondunk az életünkről.
(lejegyezte: Vajland Judit)
