(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2015. 09. 22. Gyürky Katalin
Az 1984 óta minden évben szeptember 21-én ünneplendő Magyar Dráma Napjára a debreceni Csokonai Színház az alkalomhoz illő, méltó eseménnyel készült, amelyet akár kettős ünnepként is felfoghatunk: az amúgy is jubiláló, az egész évadot a 150 éves fennállása köré szervező színház ezt a jeles napot az első premierje, A magyar Faust nyílt próbájával tette emlékezetessé.
A kettős ünnep két, egymással szorosan összefüggő részből állt. 17 órától Lőrincz Zsuzsa dramaturg a darab írójával, Orbán János Dénessel, a rendezőjével, Árkosi Árpáddal, a zeneszerzőjével, Könczei Árpáddal, a koreográfusával, Katona Gáborral, valamint a dráma két főszerepét, Hatvani professzort és Mefisztót játszó színészével, Mészáros Tiborral és Mercs Jánossal a darabról és a próbafolyamatról beszélgetett. Lőrincz Zsuzsa a felvezetőjében ismertette a darabot ihlető alapkoncepciót: azt, hogy a Faust-monda Magyarországon nem Goethe Faustjára, hanem sokkal inkább a német népkönyvek epizódjaira, illetve hiedelemmondák változataira épült. Ez a monda nálunk eredeti mondaként már a 16. századtól felbukkant. Magyarországon több személyhez kötődött, például Csokonai Vitéz Mihályhoz is, de a legtöbbször Hatvani István professzorhoz kapcsolták, akiről számos legenda terjedt. Arany János verset írt róla, Jókai Mór az És mégis mozog a föld című regényében, illetve A magyar Faust című humoros elbeszélésében dolgozta fel az alakját. A nagy mesemondónk szerint ő volt az egyetlen kálvinista ördög. Mikszáth Kálmán pedig novellát írt róla. Hatvani a Debreceni Református Kollégium elvégzése után Bázelbe utazott, teológiát, majd orvostant tanult, aztán pedig Leidenbe ment, ahol matematikai, fizikai, kémiai, botanikai előadásokat hallgatott. Több külföldi egyetem ajánlott állást neki, de ő hazajött, Debrecent választotta. Harminchét évig volt a Kollégium tanára. Könyvtárigazgatóként, lelkészként és orvosként is működött. Csillagászati megfigyelő is volt, ő tekinthető az első balneológusnak. Fizikai és kémiai kísérletei szokatlanságai adtak okot arra, hogy diákjai feltételezzék: az ördöggel cimborál.
Orbán darabjában Hatvani megköti ugyan az alkut Mefisztóval, de a lelkét nem adja el. A darab magja a makacs, kálvinista professzor és Mefisztó csatája. A műben szerepel egy játék, amely játéknak tétje maga az ember: vajon mi történik vele, ha ördögi tudást kap a kezébe, képes-e ember maradni, vagy Isten hatalmára tör? Ezzel kezdődik az emberiség 666 emberöltőn át tartó megkísértése, amelynek Hatvani az utolsó láncszeme. A professzor azonban felismeri a játékot, és nem engedi, hogy bábként rángassák. A szabad akarat jogán visszaperli az életét. A felvilágosodás, az ember öntudatra ébredése jelenik meg a személyében.
Lőrincz Zsuzsa a beszélgetés során a mű szerzőjétől azt kérdezte, hogy mi érdekelte igazán ebben a témakörben. Orbán János Dénes nem hazudtolta meg önmagát, most is egy mondával kezdte, mely szerint volt nekünk egy humanista költőnk, Budai Parmenius István, akiről ő a Búbocska című művében már megemlékezett, és aki az 1500-as évek végén Amerika partjainál fulladt vízbe, azt követően, hogy az ördöggel beszélgetett. Mégpedig nem másról, mint Pannóniáról. Vagyis lehetséges, hogy az ördöggel cimborálás mondakörét is mi, magyarok találtuk ki. S akkor Parmenius az ős Faust, Hatvani pedig csak a második Faustunk. Orbán bevallotta, hogy Jókai novellája ihlette, s mindig is nagyon izgatta az ördögök, boszorkányok, garabonciások, ördögfiókák világa. Megtudtuk tőle, hogy ez a drámája egy nagyobb koncepció részét képezi, mert drámai költeményt szeretne írni belőle. Itt bemutatandó darabja tehát ennek a drámai költeménynek a színpadi elővázlata.
Árkosi Árpád ehhez azt fűzte hozzá, hogy a teremtett világgal, és a teremtőhöz közeli szellemvilággal való párbeszéd az, ami őt ebben a műben rendezőként foglalkoztatja. Hisz a magyar drámairodalomban Az ember tragédiáján kívül nincs olyan alkotás, amely ezzel a világgal foglalkozna. S mivel Madách művéhez rendezőként már volt szerencséje, ezen a darabon keresztül is azt kívánja megvizsgálni, mit lehet a mai világunkban egy ilyen témával kezdeni. Orbán művében egy újabb magyar változatát látja a misztériumjátékunknak, démonikus játékunknak.
Könczei Árpád zeneszerző hangsúlyozta, hogy szellemek, angyalok kórusa nagyon fontos a darabban, így a kísérőzene is élő formában jelenik meg. A színészek mellett harminc tagú kórus, huszonkét fiatal és négy zenész van jelen. Az okostelefonok, számítógépek világában ez ritka, a humánum kezd hiányozni, az élő zenével ezt próbálják visszahozni. A zene azonban nem mutathat túl a darabon, nem dominálhat: hisz ez nem opera. Mégis nagyon sok a zene: a kórus mellett az instrumentális zene is igen sokrétű benne. Amivel a drámai színház nagy lépést tett a kortárs opera felé is.
Mercs János színművész bevallotta, hogy bár alkatánál fogva gyakrabban játszik jó fiút, most nagyon örül neki, hogy rossz fiút játszatnak vele. De ebben a darabban sem igazán rossz: mindössze meg akarja győzni Hatvanit a maga igazáról. Tehát itt is embert játszik, csak épp egy különleges képességekkel megáldott embert.
A Hatvani professzort alakító Mészáros Tibor pedig azt emelte ki, hogy a figura makacs gondolatait, határozott, nyakas kálvinista érdekeit kell itt a színpadon megjelenítenie, az ördög kísértéseivel, vagy – s talán ez még fontosabb, s nagyobb próba elé állítja – épp a saját kíséréseivel szemben.
A beszélgetés végén Lőrincz Zsuzsa a koreográfus, Katona Gábor felé azt az érzését közvetítette, hogy a próbák során egyfajta szimbiózist vélt felfedezni közte és a rendező között. Katona Gábor erre reflektálva igen találóan fogalmazott: alkalmazott koreográfusként neki nem másként, mint alkalmazkodó koreográfusként kell működnie. A rendezői koncepciót kell figyelembe vennie, és azon belül megtalálnia azokat a helyzeteket, lehetőségeket, amiket jobban ki lehet dolgozni. S igaz, hogy táncos-koreográfusként itt nem táncosokat, hanem színészeket kell koreografálnia, ám ez nem okoz nehézséget, hiszen a színművészeti egyetemen a színészek rengeteg táncot, mozgást tanulnak, ezért nem nagyon létezik olyan, hogy egy színész ne tudja megoldani az egyes mozdulatokat.
A kétségtelenül izgalmas, a darab mondanivalóját sok szempontból körbejáró beszélgetést követően pedig, az est második részében, azt gondolom, kifejezetten unikális, a színházkedvelő néző számára eddig ismeretlen területre kalauzoltak bennünket a darab készítői és a színészek. Hisz egy kétségtelenül intim, csak a művészek számára létező térbe kukkanthattunk be, ami éppen azért, mert az itt vendégeskedő nézők megtörték, jelenlétükkel „megzavarták” ennek a térnek a misztériumát, szükségképpen kissé teátrálisra sikeredett. A színészek és a darab alkotói nem tudták függetleníteni magukat a próba nyílt jellegétől, nem tudtak úgy próbálni, mint amikor nincs velük szemben közönség. Ahhoz tudnám ezt az érzést hasonlítani, mint amikor egy tanárhoz bemennek órát látogatni: rögtön megváltozik a hangulat, a tanár és a gyerekek viselkedése egyaránt. A rendező, Árkosi Árpád mindennek beismerése mellett mutatott/mutattatott be néhány készülő jelenetet a darabból. A jelenetek érdekességét az adta, hogy a színészek most először próbáltak élő zene mellett, tehát a rendezőnek, a koreográfusnak és a zeneszerzőnek most, a nézők előtt kellett megbirkóznia néhány, ebből az új helyzetből adódó feladattal: a zene és a szöveg hangerejének problémájával, az antrék és a zenei betétek harmonikus egybeesésével, az élő zenére történő mozgás összehangolásával. A három, Hatvani életútját végigkísérő és támogató, Papp István, Pál Hunor és Janka Barnabás alakította 1., 2. és 3. garabonciás, valamint a Mefisztót segítő pokolfajzatok (Nátha – Nánási Brigitta, Rüh – Zeck Júlia és Kankó – Szanyi Sarolta) „összecsapásából” azonban már most érzékelhető, hogy rengeteg munka van mindegy egyes mozdulat, minden egyes hangsúly, minden egyes tekintet mögött, s a rengeteg befektetett energiának bizony meglesz az eredménye. Árkosi Árpád munkával kapcsolatos alázata, ugyanakkor profizmusa, Könczei Árpád és Katona Gábor rendezői instrukciókhoz való alkalmazkodása ott van minden egyes pillanatban a színpadon: valóban, mintha fél szavakból értenék egymást, s ezek a fél szavak „átemelődnének” a színészek fülébe is. Holott valóban tömegjeleneteket látunk: az épp színpadon lévő garabonciások, pokolfajzatok, vagy az épp megkísérteni kívánt Hatvani professzor és megkísértője párbeszéde mögött ott táncol, mozog, énekel, egyáltalán: a mozdulataival kifejez a színpadon otthonosan mozgó fiatalság, testbeszédével alátámasztandó azt, ami a főbb szereplőkkel épp történik.
A jelenetek finomhangolásai láttán bizton állíthatom: nem fog csalódni, aki október elején a már kész darabot kívánja látni a színpadon. Nem fog csalódni, aki A magyar Fauston keresztül vállalkozik rá, hogy – az egyik garabonciás mondatát idézve – kipróbálja: milyen az, amikor „Az egész pokol erre tart”.
Fotógaléria
Fotó: Máthé András
