A debreceni közönség láthatta már makacs, rendíthetetlennek tűnő Emerencként Az ajtóban, szigorú Rickl Máriaként a Régimódi történetben, legutóbb pedig a Macskajáték szeretetéhségtől szenvedő Gizáját alakította lebilincselően. A debrecenieknek ünnep, ha Kubik Annát láthatják a Csokonai színpadán. Most a magyar színházakban nem ismeretlen francia-belga szerző, Eric-Emmanuel Schmitt Oszkár és Rózsa Mami című ifjúsági regényéből készült színdarab egyik főszerepét próbálja, és az általa formált karakter bizony eltér a tőle Debrecenben eddig megszokottaktól. Rózsa Mami ugyanis divatos napszemüveget, élénk rózsaszín nadrágot és erős sminket visel, s nem idegen tőle a szleng használata sem. Schmitt történetének hőse, Oszkár tízéves kisfiú, leukémiában szenved, tizenkét napja van hátra. A magatehetetlen orvos és a rájuk váró fájdalom miatt még tanácstalanabb szülők nem tudnak társaivá válni. Csak a nyugalomba vonult Rózsa Mami áll Oszkár mellett. Ő az, aki őszintén beszél a halálról, s aki eljátszatja vele, hogy azon a napon született, amelyiken megtudta, hogy meghal, és minden napja tíz évet ér. Megélheti a kamaszkort, a nagy szerelmet, a házasságot, a hitvesi csatározásokat, a magányt és erejének vészes hanyatlását. Oszkár belemegy a játékba. Rózsa Mami különleges karakteréről, egy felnőtt és egy gyerek megejtően szép kapcsolatáról beszélgettünk Kubik Annával a próbák szünetében.
− Mi volt az első benyomásod, amikor elolvastad a regényt?
− Régebben, a megjelenésekor találkoztam a történettel. Amikor elolvastam a fülszöveget, a témája miatt azonnal megvettem a könyvet, és nagyon mély benyomást tett rám. A halálról való beszéd akkoriban került a közérdeklődés fókuszába. A különböző fórumokon egyre többször merült fel a kérdés, hogy miért kezeljük tabu témaként. Úgy éreztem, hogy ennek van helye és ideje, mert lehetetlen, hogy a halál eltitkolt része az életünknek, sőt, nem is része, mert úgy teszünk, mintha nem lenne. Polcz Alaine nagyon sokat tett azért, hogy ez ne így legyen. Bár felvetődött ez a probléma, úgy érzem, hogy nem oldódott meg. Sőt félek, hogy nem is oldódik meg. Az őseink nem küzdöttek ezzel, gondoljunk csak a néphagyományra, a siratódalokra. Magam is emlékszem rá, hogy már a gyerekek is megismerkedtek a halállal, nem titkolták el előlük, hisz otthonról vitték el a halottat, akitől elbúcsúzott a család. Persze most a természetes halálról beszélek. Ma embertelen megoldásokkal, a kórházi ridegséggel, lefüggönyözött ágyakkal, a halál méltatlanságával szembesülünk, miközben mindannyian érintettek vagyunk: eltemetjük a szüleinket, aztán mi magunk is átmegyünk ezen a kapun. Mennyivel elfogadhatóbb és könnyebb, ha valami ismerős is akad ebben a folyamatban, ami a születés és a halál, a két legmagányosabb dolog között történik. Mennyivel jobb, ha foglalkozunk vele és készülünk rá.
− Nyilván féltjük magunkat, félünk a fájdalomtól…
− Persze, védjük is magunkat. Aki az örök életre készül, az tudja, hogy mi történik, de aki azt mondja, hogy nincs semmi a halál után, annak nagyon nehéz dolga lehet. Volt olyanban is részem, hogy ültem egy nagy írónk halálos ágyán, és azt hajtogatta öt órán keresztül, hogy „De mi van, ha ott nincs semmi?” Pedig ő egy istenkereső költő volt, azt sem mondhatnám, hogy nem volt hívő ember, de ez a rémület egyszer csak mindenkire rátör. Abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy a felmenőim, legalábbis a nagyszüleim, sőt az édesanyám is tudatosan készült a halálra, vagyis sokszor téma volt közöttünk, hogy mi fog akkor történni és utána mi lesz. Ha belegondolsz, ez is egy örök téma, hisz már Szókratész védőbeszédében is ott van a kérdés, hogy miért féltek a haláltól, és honnan tudjátok, hogy nem valami sokkal jobb jön utána. Ennek ellenére nehéz beletörődni, hogy egyszer csak megszűnünk, és nem tudjuk, hogy az énünkkel, a személyiségünkkel mi lesz, hogy az a sok felhalmozott tudás, élettapasztalat hová lesz.
− Az, hogy egy játékba oltja a halál tudomásulvételének és feldolgozásának nehézségét, nemes gesztus Rózsa Mami részéről, egy érzelmileg intelligens nő tudatos ajándéka vagy ösztönös megérzés?
− A kettő elegye lehet. Úgy képzelem el ezt a figurát, hogy már végtelenül magányos, egyedül maradt, nincs már életcélja. Ezért választja a heti kétszeri egy óra segítséget a kórházban, hogy mégis kimozduljon az üres lakásból, ahol senkije és semmije nincs már. Valamifajta célt akar látni maga előtt, de nyilvánvaló, hogy az élete megszenvedettsége is irányítja. Mindenen túl van, s igen, talán valaha a legősibb mesterséget űzte. Azért szép ez, mert valaki olyan ajánlja fel a segítséget, akitől nem várja az ember. Rózsa Mami megkedveli ezt a fiúcskát, mert a szeretet sóvárgása megérinti, annak ellenére, hogy már bezárkózott, már nem akar temetni, már nem akar szeretni, nem akar csalódni. Ezt próbálom felvázolni Rózsa Mamiban. A fiút ennek a nőnek a puritán igazsága érinti meg, az, hogy nem kertel, nem hazudik neki. Nem jótékony célból nem hazudik, hanem mert ilyenné vált. Azt érzi, érti meg a kisfiú, hogy vele őszintén lehet beszélni a halálról. Rózsa Mami mindemellett megtalálta már ezt az utat az Istenhez és ezt kínálja fel a kisfiúnak. A szülők képtelenek erre nagy bánatukban, félelmükben vagy fenyegetettségükben.
− Mi működik Rózsa Mami és Oszkár kapcsolatában?
− Ez a rácsodálkozás egymásra, a másikra, életük hasonlóságára, mert valahol hasonló az életük a reménytelenségben. Mindketten erőre kapnak ettől a hittől, ami felkínálkozik kettejük között, hogy talán tudnak megoldások lenni egymás életére. A templomkép a kedvencem, amikor Rózsa Mami azt mondja, hogy most meglátogatjuk a Jóistent, és Krisztus szenvedésein keresztül nagyon egyszerű szavakkal vezeti rá Oszkárt, hogy mi a szenvedés, mi a bizalom és mi a hit ereje. Ez a legszebb az egész darabban, s ezért érdemes megmutatni sokaknak egy ilyen utat a színházban. Szerintem rengeteg ember szenved a hitetlenségtől, s bár van az a vicc, hogy még a párttitkárok is imádkoznak az utolsó órájukban, érdemes megfontolni, hogy van-e Istenünk, és miként gondolkodunk a bizalomról.
− Látod Rózsa Lászlóban a tízéves fiút?
− Igen, ez nem volt probléma. Rögtön lefektettük az alapot, és ő ezt remekül csinálja: nem gügyög, nem megy le kisgyerekbe, hanem egy tízéves gyerek felnőttségével járja végig ezt az utat. Csodálatosan vezeti őt a rendező, Tengely Gábor is. Szép, ahogy a darab folyamán megöregszik a lelke, és nagy utat jár be. Színészként borzasztóan ügyes, nagyon bámulom, hogy milyen frenetikusan mozog és bánik az ezer kellékével. Nagy élmény nézni, hogy mennyire jó agya van mindehhez.
− A saját figurád megteremtését ez nyilván könnyebbé tette. Segített ebben az író is?
− Nem sokat. Nagyon kevés kapaszkodó van Rózsa Mamihoz, hisz nincs túlírva sem a regényben, sem a darabban, hogy ki is ő. Ezért tartottam nagyon fontosnak a hinta-jelenetben eljátszani a magányt, hogy nincs senkije már, csak ez a gyerek. Kis térben játszunk majd, amely nem igényli, hogy erősebb színekkel éljünk. Rózsa Mami valóban hétköznapi, egyszerű ember, de az érzelmei lehetnek erősek és nagyok, hisz rátalált valakire, akitől megmozdult a lelke. Csodálatos dolog, ha ilyen történhet az emberrel.
Az interjút készítette: Vajland Judit
