A jövő heti kulcsátadás előtti utolsó üzenetét küldte el a megújulásra készen álló, teljesen kiürített Csokonai Színház épületéből a mára már sokak által jól ismert Cs. Sz. Keserédes ez a levél, mind közül talán a legszomorúbb, nemcsak az elcsendesült színház miatt, hanem mert ahogy a társulat, úgy Cs. Sz. is nehezen vette tudomásul, hogy ismét elmarad két premier. Olvassák minden további felvezető nélkül:
Állítólag harminckét fokos kánikula van odakinn. Ez nem zavarja a gimnáziumi diáksereget, ülnek a tűző napon az Ady parkban, a padok tetején, trécselnek, nevetgélnek, idehallom.
Néhány kósza kolléga húzódik a színészház bejárata előtti árnyékba, cigiznek, gondolom.
Látni nem látok semmit.
Sötét van, koromsötét.
Olyan sötét, mint azokon a helyeken, amiket nem ér sosem napfény, varázsolt fényei pedig kialudtak.
Olyan sötét, mint amilyen csak egy bezárt színház nagyszínpadán lehet.
Olyan sötét, mint a szívben.
Elbotlok valami földön fekvő tárgyban és elzuhanok. Alighanem egy pakolásból itt maradt táska lehet.
Az esés nem esik jól, de jól esett, ha akaratlanul is, belerúgni valamibe. Talán, ha nem rúgtam volna bele véletlenül, most belerúgnék ebbe a valamibe szándékosan. Talán felkelek a földről és belerúgok újra.
Nem az a nehezen viselhető, ha rossz dolgok érik az embert. Ha felkészülten ér a rossz, a fájdalom vagy a szomorúság, átvészeled. Nehezebb, ha készületlenül ér. De a legnehezebb, ha úgy ér, hogy valami egészen másra készültél.
Volt két gyönyörű hetem, nem panaszkodom, két hét volt, elbúcsúzni tőletek, kedves színészeim, kedves közönségem, kedves munkatársak. Élveztem minden pillanatát és meghatott, milyen sokan eljöttetek. A kedvességetek, a figyelmetek, a reményeitek mind könnyebbé tették a búcsút, ami, tudtam, hogy eljön egyszer.
És aztán jött, amire nem számítottam, sőt, amire nem így számítottam!
Az nem lehet, hogy annyi szív hiába…!
Már állt a díszlet, Az öreg hölgy látogatása díszlete, már túl voltunk egy – újabb! – főpróbán, amikor a sors, vagy nevezzük csak így: az események folyása úgy ismételte meg magát, akár egy másodpremier, mintha csak a mi különös bosszantásunkra: a bemutató előtt egy nappal, épp, mint márciusban, le kellett fújni az előadást.
És aztán a következőt is, és a következőt is, és a következőt is…
Úgy engedtelek el benneteket, azzal az önzetlen szeretettel, hogy tudtam: a falakon túl számotokra majd megy tovább az élet, megy tovább a játék.
S most?
Most mi lesz?
Lebolyongok a stúdiószínpadig, gyújtok egy kis fényt magamnak.
Ez a hely is üres és sötét.
De a falakon itt vannak az üzeneteitek.
Nem írok többet most nektek.
Most én olvasom a ti szavaitokat.
Színes krétával írt szavaitokat a fekete falon.
Cs. Sz.
